szept 132012
 

Igen sok idő telt el az egyel ezelőtti írásom óta. Nincs mentség, lusta voltam (meg vagyok is). Most viszont kipróbálom, hogy milyen legalább naponta írni valamit, aztán majd meglátom, meddig tart a nagy lelkesedés.

Pár dolog megváltozott, mióta parkolópályára tettem a blogot. Például munkahelyet váltottam. Vettem egy (igazából két) gitárt. Ja, és futok is.

Menjünk akkor sorjában!

Programozó vagyok. Kocka, ha úgy tetszik. Ez a munkám és az egyik hobbim is, szóval szeretem csinálni. Ez év februárja előtt a Digital Realitynél, majd az onnan átvett fejlesztőkkel együtt a Twisted Tribe-nál kopogtam a billentyűkön, mint AS3 fejlesztő. Csináltuk a játékot. Szerintem jó kis program lett, mi legalábbis a kollégákkal szerettünk vele játszani. Az, hogy más nem nagyon főleg a reklám hibája. Mert nem volt, amikor lennie kellett volna. És így, hogy nem volt, játékos sem volt, ebből következik, hogy bevétel sem volt, az meg rossz előjel egy nem non-profit cégnek még az Álmoskönyv szerint is. Februárban elején tehát (a legnagyobb hidegben) utcára kerültünk. Volt, aki tovább húzta, de már senki sem sokáig. Ezzel egyelőre vége lett a játékkészítői karrieremnek, de hát mindennek a vége valami újnak a kezdete, tartja a közhely. Szóval kihasználtam a munkanélküliség önfeledt pillanatait, és elköltöztem abból az albérletből, ahol addig laktam, azért, hogy három kilóméterrel közelebb legyek az Örs-höz. Na meg azért, mert a nővéremnek éppen felszabadult a lakása. A régit kifestettem, kitakarítottam, az újba meg beköltöztem, és azóta itt élek.

Dolgozni február közepén kezdtem újra, egy energiaipari szoftvert fejlesztő cégnél. Más miatt, mint a játék programozás, de ez is érdekes, kihívásokkal teli munka, amiből sokat lehet tanulni. Apropó tanulás. Még tavaly szeptemberben valami megmozdult bennem, de szerencsére gyorsan nyeltem egyet, viszont az íze ott maradt a számban. Muszáj voltam venni egy gitárt. Mondjuk ahhoz képest, hogy zenei analfabéta vagyok, ez elég nagy lépésnek tűnt a roksztárrá válás rögös útján. Ahogy aztán tanulgattam az akkordokat, meg mindenféle dallamokat próbáltam játszani, rájöttem, mert több helyen olvastam, hogy gitározni tanulni akusztikus gitáron kell. Ja, mert elektromos szólógitárt vettem. Mondtam, hogy nagyot léptem. Szóval vettem egy akusztikus gitárt is, és ekkor már helyre állt a belső békém, eljutottam a Nirvánába, bár lejátszani még egy számukat sem tudom. Eljutottam teljesen egyedül – na jó, a musztydobay segítségével – egy gyenge kettes szinre, szóval tudok már pár akkordot, meg pengetés típust, és ezek kombinációjából zenére hasonlító hangokat tudok létrehozni hat húr segítségével. Persze gitározni úgy jó, ha énekel is hozzá az ember, ezért aztán főleg akkor “zenélek”, amikor nincs ott senki. Mert az énekhangomnál csak a tánctudásom a rosszabb, de mind a kettőn segít a sör. Akkor már legalább én elviselem, amit művelek.

A szellem és a lélek etetésén túl fordítok némi időt a testre is: kettlebezek és futok. Amikor elkezdtem a kettlebelt nem gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelem. Ennek most már két éve, és tényleg élvezem azt a heti két alkalmat, amikor a vashoz nyúlhatok. Éppen most változtak az edzés időpontok is, az eddigi kedd-csütörtök este helyett hétfő-péntek reggel lett, szóval egészen jól keretbe zárja a hetet. A munkába pedig frissen, fiatalosan érkezem a kis reggeli torna után. A másik sport ami részévé vált a mindennapjaimnak a futás. Erről nagyon sokat tudnék írni, és a későbbiekben fogok is. Tervezem, hogy feljegyzem ide a futásaimat, remek kis összefoglalót készítve ezzel öreg éveimnre, amikor már majd esetleg nem leszek olyan ruganyos, hogy a csoszogást repülőfázisra cseréljem.

Végül is igazán komolyan ez év februárjában kezdtem el futni (ugye, hogy milyen sok minden történ velem februárban? ). Régebben is futogattam, de maximum csak 9-10 km-eket, mindenféle koncepció nélkül, vagyis csak azért, mert gondoltam az egész napos ülőmunka után kell valamit csinálni, és a hazamegyek és leülök ott a gép elé már kezdett unalmas lenni. Aztán év elején rátaláltam pár futással foglalkozó internetes oldalra (pl.: itt jobbra), és nem bírtam magammal. Persze azért megvártam míg jobb idő lesz, és akkor vettem egy futócipőt. Annyira magával ragadott már az első pár alkalom is, hogy elhatároztam, hogy lefutom a félmaratont a Viviccitá-n. Készültem rá, sokat futottam, és végül életem első versenyén, 2:06:18-as idővel berobogtam a célba. Nagyon jó volt, annyira, hogy azóta még négy félmaratont futottam (legutóbb a Nike Budapest félmaratonon futottam egy 1:51:56-os PB-t), és most készülök lefutni a Spar Maraton 30 km-es távját, illetve idén még a Balaton Félmaratonon remélem egy PB is bele fog férni.

Hetente kb. négyszer futok, persze most már vettem néhány technikai futóruhát, meg pulzusmérős órát, meg kényelmesebb cipőt. Szeretk lassan futni alacsony pulzuson, szeretek (magamhoz képest) gyorsan futni, kihajtani magamat, és vigyorogni bele a nagyvilágba amikor az endorfin beüt. Mostanában szerdánként lejárok a Margit-sziget-re, ahol – kicsit antiszoc módon – egymagamban körözgetek, ahelyett, hogy részt vennék a szerdánként mindig ott zajló közösségi futóedzéseken. De majd egyszer eljön annak is az ideje.

Azt hiszem meg is érkeztem a jelenbe, ahol kicsit megpihenve hagyom most magára életem internetes lekpéződését.