cow essay in english pdf best cover letter examples for administrative assistant how to write a thesis topic proposal essay about social media cause and effect how many words should your common app essay be
okt 242013
 

Most, hogy már mindenki megírta a maga maratoni beszámolóját, én is megteszem. Nem mintha arra vártam volna, hogy a többiek megelőzzenek a saját élményeik virtuális térbe lövésével, de a (mostanában) szokásos “sok volt a munka, lusta voltam, nem volt időm” kifogásokkal eddig sikeresen távol tartottam magamat a webnaplómtól. Eddig. Most tehát jöjjön a maraton, ahogy én meg(át)éltem.

Kezdem mondjuk az elején, az kiinduló pontnak sem rossz. Nekem ez volt az első. 28 hosszú hetet készültem rá Monspart Sarolta (kicsit módosított) edzésterve alapján. Le is lövöm a poént itt és most: nagyon élveztem a futást, minden a lehető legnagyobb rendben ment, lényegében 3 óra 47 perc 41 másodpercet flowztam végig. 3:47:41. Lássuk tételesen!

Már nyolc óra előtt kiértem a Felvonulási térre, a rajt csak 9:30-kor volt. Viszont az öltöző/ruhatár a Petőfi csarnokban volt, ami gyalog kb 5 perc séta a tértől, illetve meg akartam nézni a kiállítókat is, meg nevezni is szerettem volna a Balaton Félmaratonra. Meg is tettem mindezt, még egy közös fotózásra is jutott idő a DK Teammel. A rajthoz már 9:15 körül odaálltam. Nagyon sokan voltak, most mégsem volt szakaszos indítás. Mondjuk, mint később kiderült nem is volt rá szükség, hiszen – köszönhetően gondolom az idő alapú rajtzónáknak – egyáltalán nem volt tülekedés vagy egymás feltartása sem a rajt utáni első kilométereken, sem később sehol a futás alatt.

Szóval 9:30-kor eldördült a rajtkürt, majd kb 3 perc múlva már át is léptem a startvonalat, és elkezdtem futni. Az út mentén szinte végig voltak lelkes szurkolók, meg zenészek/zenekarok, akik a jó hangulatról és a buzdításról gondoskodtak. Nem is vittem semmilyen zenecsiholó eszközt – velem volt Ede, és mindnről tájékoztatott.

Itt szúrnám közbe, hogy az új órát kipróbáltam még a maraton előtti napon, egy laza 10 km-es Rákos patak parti kocogáson, és remek volt. Azóta volt még pár futásunk együtt, és teljesen meg vagyok vele elégedve. És még egy csomó funkcióját nem is használtam!

Ede tehát tette a dolgát, én pedig az első 10 km-en elszórakoztam azzal, hogy most akkor a pulzust/időt/távot, vagy az aktuális tempót/átlag tempót/utolsó km tempóját mutassa-e új kis barátom. Jó játék volt, nem mondom. 🙂 Akár hogy néztem azonban az órát minden km után azt mutatta, hogy túl gyorsan megyek (mármint magamhoz képest). Azt tudtam, hogy 25-28 km-t le tudok futni 5 perc körüli ezrekkel, de 42 km ennél valamivel több. (Matekból elég jó voltam mindig. :D) Mondtam is magamban, hogy lassítani kellene, de nem ment. Vitt a lábam, meg a tömeg, meg ki tudja még mi. Azért a 10-ik 1000 méter után minden frissítőponton megálltam, és ittam pár kortyot, meg egyszer ettem egy kis citromot is, és minden rendben ment.

A Margitszigetre befutáskor azért már így is kezdtem kicsit dehidratált lenni, még jó, hogy a 33-ik km-nél lévő frissítőpontra – ami pont a sziget kijáratánál volt – leadtam egyéni frissítőként egy doboz citromos sört. Hát igen, jobban hiszek ebben, mint akár milyen izó- vagy power italban. És milyen jól tettem! Félreálltam szépen, elkortyoltam a kis sörömet (alkoholmentes, meg citromos, de akkor is…), WC-ztem egyet, majd mentem tovább. 9:10-es lett a kilométerem, de megérte. A sörtől új erőre kapva “robogtam” a cél felé.

Persze a Nyugati téri felüljárót most sem lehetett kihagyni, így felkocogtam oda is, majd a Dózsa György útra érve már kezdtem elhinni, hogy mindjárt vége. Mert ugye onnan már csak egy km a városliget (ahogy pl.: a Nike Félmaratonon is volt). Mondjuk Ede szerint még 3 km hátra volt, de néha, ha a futó hinni akarja, hogy mindjárt itt a cél, akkor nem hallgat a technikára. Pedig a technikának van általában igaza, mint, ahogy most is: a Városligetben még kellett tenni egy kört. De milyet! Fordító fordítót követett, többet forogtunk, mint a lagziban megtáncoltatott menyecske (hö?). Engem, bevallom egy kicsit dühített is már a dolog, de legalább vitt előre a bosszúság. Aztán persze minden jónak vége szakad egyszer, és megjelent a cékapu is, amit a fenti idővel vettem be.

Örültem, mint majom a szaporító szervének, és kaptam érmet, meg le kellett hajolnom levenni a csipet a cipőmről. Aki próbált már meg 42 km futás után lehajolni, és kikötni a cipőfűzőjét, az tudja, hogy abban a pár percben éppen nem az örömtől visítottam (persze csak magamban). Végül összerobotmozogtam az időmérő eszközt, megkaptam a befutó csomagot is, és elsétáltam lepihenni a fűbe. A leülés sem ment könnyen, azért még nyújtottam egy kicsit, majd néhány tíz percig, csak néztem ki a fejemből, élveztem a … mindent. Számomra tökéletes futás volt, remek körülmények között (leszámítva a sok fordítót), igazán mindennnel meg voltam elégedve. Tökéletesnek éreztem a világot, és benne magamat. (A világban azóta már nem vagyok olyan biztos. 🙂 )

De minden pillanat elmúlik egyszer, én is feltápászkodtam, megittam a befutó csomagban talált háromféle folyadék közül az egyiket (sima víz, ízesített víz, citromos sör; lehet tippelni), majd néztem még egy darabig a befutókat, végül elindultam hazafelé.

Sorry, the comment form is closed at this time.