jún 242014
 

Tata nincs messze Budapesttől, még akkor sem, ha az ember kihagyja az autópályát. Márpedig kihagyja, mert egy napért nem vesz 10 napos matricát (ami nem matrica, de ebbe most ne menjünk bele). Szóval kellemes másfél óra alatt oda lehet érni, útközben bevásárolni vízből, meg citromos sörből, meg aszalt gyümölcsből, meg sós magokból. A városba érve még egy kis eltévedés is belefér, hogy aztán rajtszámfelvétel, és helyszín felmérés (merre van /és mennyi/ mobil WC?) után, kényelmes sport ruházatot öltve, az ismerősőkkel néhány szót váltson az egyszerű halandó. Meg a jelen lévő UFO-k. Aztán 10:00 órakkor egy nagy piros kapu alatt átfutva kezdetét veszi a körözgetés. Kinek-kinek ízlése, állóképessége, türelme, ideje függvényében 2-4-6-12 órában.

Jó dolog az ultrafutás. Van idő mindenre. Könnyed kocogás bemelegítésnek, kicsit nagyobb iram, ha úgy van kedve az embernek, frissítés akár minden körben, és persze a toi-toi, ha kell (szokott kellenni 🙂 ). Ezeken kívül van még jó társaság, barátságos környezet, zene, buli.

Jókedvű futkorászás

Jókedvű futkorászás

Néha van úgy, hogy szenvedős dolog az ultrafutás. Valami megfájdul, kidörzsölődik, rossz az idő, kellemetlen a pálya íve, rossz minőségű a talaj. Ezeket egy ideig nem veszi észre az ember, de egy idő után elkezdenek nagyon zavarni. Aztán megpróbálja figyelmen kívül hagyni. Ha fáj, hát fáj, majd elmúlik. Ha egy kanyar kényelmetlen, megpróbálja nagyobb ívben venni. Ha a talaj nem jó, lehet menni a pálya szélén. Apróságok.

A hat órás számban indultam szombaton az Optivita Ultrafutó kupa 3. állomásán, Tatán. Most tudományosan megterveztem előre a futást, hogy mikor milyen tempóban kell mennem, mikor mennyi vizet és egyéb frissítőt kell fogyaztanom, mikor lehet kiállnom hosszabb szünetre ücsörögni kicsit egy árnyékos helyen. Hát, kb. a 3-ik óráig óráig sikerült tartanom a tervet. Akkor nagyon megfájdult a jobb talpam. Egy idő után már elég elviselhetetlen volt az érzés, de gondoltam, hogy csak egy vízhólyag, amiatt meg nem kell megállni, majd kipukkad és jobb lesz. Végül is majdnem egy óra kellett, hogy elmúljon a fájdalom. Kipukkadt, máris jobb – mondta az agyam a testemnek, aki az öröm legkisebb jele nélkül vette tudomásul a tényt. Ekkor jött a kidörzsölt mellbimbó. Csak pici folt lett a pólómon, de a sós izzadság annál izgalmasabban ingerelte a sérült részt. Valahogy túltettem magam ezen is, és nem őszinte mosollyal, de futottam tovább. Vagyis vánszorogtam. Az utolsó két és fél órában már inkább kívül a hat perces ezreken. Egyre többször vettem dinnyét a frissítő asztalról, hogy amíg elrágcsálom lehessen kicsit sétálni. Megfájdult a csípőm is, valószínűleg nem tett jót neki, hogy minden körben fel kellett lépni valami majd 20 cm magas padkára. Szóval volt bajom bőven, ennyi futás közben még sose volt. Mondjuk mindenkinek ugyan ezt a kört kellett futnia, tehát nem nagyon sajnáltathatom magam, de tény, hogy a felétől már erősen küzdenem kellett fejben is, hogy legalább valami futáshoz hasonlót műveljek.

Egyébként Ede 62 km-t mért, a hivatalos eredmény ennél 3 km-rel több, nem is értem, hogy ki tévedett. Szerintem ezúttal az óra mutatja a tutit, akár mennyire is hitelesített volt a pálya. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között az eddigi hat órásaim közül a második helyre hoztam be a szombati etapot.

Vidáman a tóparton

Vidáman a tóparton

Amúgy valahol az ötödik óra környékén ismét előjött a talpfájás, és akkor elég hosszan elgondolkodtam (volt még egy órám) azon, hogy, ha ennek vége soha többet nem megyek futócipő közelébe. Aztán a lefújás után egy órával már azon gondolkodtam, hogy vasárnap csak kéne futni egy átmozgató tízest, még a kerékpározás előtt. 😀 Kissé nehézkesen (a járás még nehezebben ment), de mentem egy kört a Rákos-patak mentén, majd megvolt a biciklizés is. Jó kis vasárnap volt.

Hétfőn a szokásos kondival indítottam a hetet, ma pedig egy nagyon könnyed, 140-es max pulzussal kocogtam egyet a csömöri lehajtóig meg vissza. Ugyan ezt az útvonalat egyébként bejártam a múlt hét csütörtökön is, mintegy ráhangolódásképpen a szombati mulatságra.

Így utólag visszagondolva azért tanulságos kis hat óra volt ez. Most már tudom, hogy, ha a testem ilyen-olyan részei nem akarnak is futni, de a fejem igen, akor ott futás lesz. Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha majd a fejem sem akar futni? Na jó, ilyen nem lesz. 😛

Várom már az újabb hat órát, ami majd augusztusban a Suhanj!6 lesz. Addig azonban még sokat kell aludni. Meg sok Star Trek-et kell nézni.

jún 172014
 

Az egész még tavaly kezdődött, amikor két munkatársammal lefutottuk a K&H Maraton váltót. Akkor mindenki két kört vállalt, én még egyéni félmaratont is futottam, csak, hogy teljes legyen a logisztikai zűrzavar. Megoldottuk. Aztán idén újra beneveztünk, de már másik három munkatárssal kiegészülve. És lett még hat ember a cégnél, akik szintén futni akartak, így már két csapattal vártuk a júniusi eseményt.

Jól sikerült, mindenki kihozta magából a maximumot. Egyetértek DK-val, hogy remek csapatépítő dolog egy ilyen sportesemény. És megint bebizonyosodott, hogy a futásra igen könnyű rákapni. A cégnél már a következő együtt futás(oka)t tervezgetjük. Van itt szó Wizz Air váltóról, meg Spar Maraton váltóról, meg UB váltóról… Szóval mindenki boldog, mindenki futni akar, a nap süt, az ég kék, mi kellhet még?

Az időm egyébként 30:12 lett a hét km-re, ami nem olyan rossz, bár szerettem volna 30 percen belül futni. Most ez így sikerült, a futás után vígasztalodtam egy kis biciklizéssel, meg néhány sörrel a Legenda Sörfőzdében. 🙂 Idén úgy gondoltam, hogy mivel nem futok egyéni félmaratont, kikocogok a Városligetbe, meg hazakocogok a futás után. Tök jó volt, és így végül a félmaraton is meglett. 🙂

Ami még történt, hogy voltam a múlt hét csütörtökön kicsit résztávozni, 6×400 m-t teljesítettem, meg némi bemelegítés meg levezetés. Persze most is fáradt voltam kicsit, azért gondolom így is hasznos volt a szaladgálás. Szombaton reggel Rácalmáson ébresztgettem magam egy laza, 140 alatti pulzusos futással, kellemes volt. Ma pedig a Rákos-patak mentén fartlekeztem egyet, és végre nem voltam fáradt. 🙂

Ennyi történt az elmúlt héten. Izgalmak lesznek most szombaton is, mert megyek Tatára, ahol egy 2 km-es pályán fogok körözgetni 6 órán keresztül. Jó móka lesz!

Most pedig (már olyan régen írtam ezt le…) Star Trek.

jún 112014
 

Kicsit lenyugodtak a kedélyeim az UltraBalaton után. Most tehát egy nyugodt futós jegyzet következik. (Mondjuk, ha meglenne már, hogy jövőre mikor lesz az UB, akkor legalább tudnám visszafelé számolni a napokat. 😀 )

Nade tényleg. Voltak futások meg kerékpározások a múlt héten is, ezekről lesz most szó. illetve rögtön egy véletlenül kimaradt kocogásról kell említést tennem, még a balatoni hétvége előtt volt egy átmozgató utam a csömöri lehajtóig, meg vissza. Csak nyugodtan, ügyelve a 140 alatti pulzusra. Aztán átfuttottunk a nyárba, és a tókerülés utáni kedden levezetésként megint meglátogattam a Csömör balra táblát. Szintén a 140-es pulzushatár alatt. Csütörtökön aztán az új, 20 hetes maratoni edzéstervem részeként mentem fartlekezni a patak partra. Kicsit fáradt voltam, ez jól látszik.

A hétvégét aztán egészen sportosan sikerült eltöltenem. Szombaton reggel szaladtam 20 km-t, majd bringára pattantam és meg sem álltam Rácalmásig. Vagyis megálltam, például Ercsiben, ahol észrevettem, hogy az Endomondo nem trackelt semmit az odáig vezető útból. Ezt kézzel pótoltam. Sajnos nem találtam Százhalombatta és Ercsi között normális utat, de néhol még útra hasonlító nyomot sem, így szántóföldön, meg derékig érő fűben csapattam a nem éppen terep biciklimmel. Azért élveztem. 🙂 Főleg, hogy később kiderült, még ez volt a könnyebb része az útnak. Ercsi után megpróbáltam az M6-os autópálya melletti szervízúton haladni – abból kiindulva, hogy, ha Dunaújvárostól Kulcsig van út (márpedig van, ezt korábbi futásaim során már kiderítettem), akkor mindenhol lennie kell -, de hamar rá kellett jönnöm, hogy csak a szántóföldek között vannak közlekedésre többnyire alkalmas útszerűségek. Persze volt, ahol tolni kellett a kétkerekűt, mert öt centit sűlyedt a homokba, néha egy patakon kellett áthatolni némi kerülővel, de végül is elértem Besnyőig, ahonnan már át tudtam haladni Iváncsára. Ott pedig valahogyan kijukadtam a 6-os főútra (pedig nem akartam, hiszen ott tilos biciklivel menni), és a maradék 14 km-t már ott tettem meg. Kemény túra volt.

Másnap aztán gondoltam még nem volt elég a pusztából, és kimentem egy kicsit futni a szántóföldekre. 30 km volt a terv, de valahol rosszul fordultam, és kicsit eltévedtem. Így a vége 33 lett, dög melegben, másfél liter vízzel. Porosan, izzadtan, büdösen értem haza, és tettem magamévá egy jól behűtött Edelweiss-t. (Ja, és igen érdekes alakú lett az útvonal. 😛 ) A vasárnap további része aztán meghitt fűnyírózással és cseresznye szedéssel telt.

Hétfőn pedig várt rám a hazaút, de előtte még összeizzadtam az UB-s pólómat, amit kedden sikerült a helyes méretre cserélnem. Szóval először volt rajtam. De nem utoljárra. A haza kerékpározás sokkal komfortosabb volt, mint az odafele, szinte végig aszfalton mentem, és bár nagyot kerültem, és meleg is volt, azért nagyon élveztem a tekerést. 5 és fél óra alatt tettem meg a 94 km-es utat. Nem siettem.

Ma pedig a hétvégi bicikli túra tanulságait levonva vettem egy puhább nyerget, hétvégén a K&H után főpróba. Addig azonban lesz még holnap egy jó kis résztávos futás. Reggel, még a hőguta előtt.

jún 022014
 

Kérdezik a munkatársaim: milyen volt az UltraBalaton? Mondom nekik, hogy jó. Mert mit is mondhatnék? A – szerintem – két legszebben író tollforgatónknak, Jókai Mórnak és Fekete Istvánnak együtt nem lenne elég a szókincse ahhoz, hogy leírja milyen volt a hétvége. Lehet, hogy nem is lehet. Lehet, hogy nem is kell. Ott kell lenni. Át kell élni. És ezek nem költői túlzások. Nem vagyok költő. Hobbifutó vagyok, akinek az elmúlt két napban valami nagyszerű dologban volt része. Minden pillanatát elraktároztam, jobban beépültek a képek, a hangok, az érzések, mint az elfogyasztott kalóriák. Egy darabig elleszek velük, de kell az új dózis. Menni kell megint. Ott akarok lenni, át akarom élni megint. Mikor lesz már jövőre? Hányat kell még aludni? Többé nem a karácsonyt várom, hanem az UltraBalatont.

Azt hiszem az előző bekezdésben kicsit elragadtattam magam. Mentségemre szóljon (ha kell erre mentség), hogy még mindig szombat-vasárnapi események hatása alatt vagyok. De nézzük részletesen.

Péntekre szabadnapot vettem ki a munkahelyemen, hogy legyen időm nyugodtan összepakolni, kocsit lemosatni, tankolni, autópálya matricát vásárolni. Ezeket mind meg is tettem, délután fél kettő körül pedig elindultam Zoliért, az egyik csapattársamért, akivel együtt közelítettük meg Balatonvilágost, és a Club Aligát, ahol az UltraBalaton nevű futóverseny versenyközpontja volt. Még a fél óra késésemmel (nagyon nagy forgalom volt Budapesten) együtt is viszonylag korán leértünk, nem sokan voltak még a nagy sátorban. Egy-két óra múlva aztán sorra futottak be a résztvevők, hat órára már egészen sokan nyomták magukba a tésztaparti névadójából készített ételt. Én is ittam két alkoholmentes búzasört. Már sötétedett, mikor a Siófokon lévő szállásunkra indultunk.  Ekkor már hárman voltunk együtt a csapatból, két társunk kicsit később érkezett. Az este hátralévő része azzal telt, hogy a gondosan (és nehezen) összeállított futás menetrendet kicsit átvariáltuk. Néhány szakaszt újraosztottunk, eltoltunk, meg áttettünk, aztán még kicsit beszélgettünk, majd mindenki ment szépen aludni. Ekkor már fél egy volt. 🙂

A csapat: Zoli, Gina, Zoli, Én, Ildi

A csapat: Sáringer Zoli, Gina, Körmöczy Zoli, Én, Ildi

Reggel 6:15-kor pedig ébredezni kellett, mert oda akartunk érni az egyéniek rajtjára, ami 8:00-ra volt kiírva. Ez kényelmesen sikerült is, elindultak az egyedül teljesítők, majd fél óra múlva a párosok is. Mi még fotózkodtunk kicsit a DK Teammel, majd 8:50-kor a mi csapatunk is útra kelt. Gina futotta az első szakaszt, én pedig biciklivel kísértem. Nagyon szép, egyenletes tempóban ment a futás, a tervezettnél jobb idővel értünk az első váltópontra, ahol az én első futós etapom következett, kerékpáron kísért: Körmöczy Zoli.

Nagyon élveztem a futást. Felszabadultnak, erősnek éreztem magam, csak mentem előre, örültem, hogy én is egy lehetek a sok ezer futó közül, aki megkerüli ezt a nagy tavat. A km-ek mentek, a fáradtság meg nem jött. A végén kicsit szomorú voltam, hogy már át kis kell adnom a “dugókát” Ildinek. Ő is szuper idővel megfutotta a távját, hogy aztán átadja Körmöczy Zolinak a chipet, aki a szerintem legszivatósabb részt vállalta. Egy nagyon durva, 10%-os emelkedőn kellett felfutnia, ami ráadásul több száz méteren keresztül tartott. Nehezítésként a nap is ekkor tűzött a legerőteljesebben. Zoli felért, és a következő kanyarban hirtelen Sáringer Zoli váltotta le. Meglepődtünk, hiszen úgy számoltuk, hogy 20 km-t fog futni, de a váltópont 15-nél volt. Mi tévedtünk. 🙂

Sáringer Zoli is hozta a csapat formát, és az előzetes becsléseknél jobbat futott, így már 50 perccel voltunk jobbak a tervezett időnkhöz képest. Zánkán átvettem a stafétabot helyett használt chipet (népies nevén “dugókát”), majd meg sem álltam vele Nemesgulácsig. Erről a futásomról is leírhatnám ugyan azt, mint az előzőről, élveztem minden percét. Ez egy kicsit dimbesebb-dombosabb útvonalon haladt, mint a reggeli etap, de szerintem a nagy része inkább lejtett. Jó volt futni. Útközben találkoztam Czaltig Zsolttal, aki egyéniben tolta le a 212 km-t. Felnézek Rád Zsolti, nagy vagy!

Utánam Gina futott 14 km-t, majd Ildi váltotta, és a késő délutáni napsütésben 9 km-rel vitte közelebb csapatunkat a célhoz. Körmöczy Zoli már félig sötétben karcolt egy félmaratont. Ismét Ginánál volt az időmérő eszköz 13 km erejéig, majd én vettem át, és próbáltam haladni vele Balatonvilágos felé. Ekkor már nehezebben ment a mozgás, fáradt is voltam, meg a sötétben féltem, hogy rálépek valamire, vagy megbotlok valamiben, aztán kitöröm a bokám. Ja, ilyen beszari vagyok. 🙂 Szerencsére Körmöczy Zoli jött velem biciklivel, és világította az utat annak lámpájával, ami jóval erősebb volt, mint a fejlámpa fénye. Végül csak beértem Balatonlellére, ahol már vártak a többiek, különösen gondolom Ildi, aki több, mint 13 km-t vállalt a balatoni éjszakában.

Ildi remekül teljeseítette a neki jutott távot. Legalább ilyen hősiesen ment előre a következő szeles és hűvös 21 km-en Sáringer Zoli, aki annak ellenére, hogy 17 km-nél begörcsölt a lába lefutotta az adagját. A Siófoktól a célig tartó 12 km-t Körmöczy Zoli vállalta, aki úgy futotta meg az utolsó, – nem túlzok – hegyet, mintha nem is emelkedőn felfelé futna.

Aztán 20 óra 40 perc 03 másodperc futás után a célba együtt vágtáztunk, valahogy így:

MaraDK v2.0 a célban

MaraDK v2.0 a célban

Szóval ilyen volt az UB. Ugye, hogy leírva semmi különös? Átélve annál több. Ennyiszer még sosem mondtam, és nekem se mondták, hogy “Hajrá”. Mindeki mindenkit bíztatott, mindenki szurkolt mindenkinek, a futók ott segítettek egymásnak, ahol tudtak. Nem volt széthúzás, egymásra taposás, könyöklés, mint kint az életben. Mindenki ember volt, mindenki futó volt, mindenki ment a maga célja felé, egyéniben, párosban vagy csapatban. Egymást segítve, együtt mozogva.

A MaraDK v2.0 csapat minden tagjának köszönöm ezt az együtt töltött másfél napot. A kezdeti nehézségek ellenére jól megoldottuk a feladatot. Mindenki jobbat futott, mint amit terveztünk, ráadásul – ahogy láttam – mindezt vidáman, örömmel. Tényleg köszi, hogy veletek futhattam körbe a Balatont Paraszthy Ildi, Juhász Gina, Körmöczy Zoli, Sáringer Zoli!

Külön öröm számomra, hogy együtt futhattam olyan emberekkel, mint Czaltig Zsolt, aki – mint fent is említettem – egyéniben teljesítette a 212 km-t; Temesi Panni és Schneller Erika, akik párosban kerülték meg a Balatont; és a többi érdi futócsapat, úgymint Északi Érdeklődők, Déli érdeklődők, Vas-tag-ok, #yoloka. Mindenkinek nagy gratula a teljesítéshez, szép volt!

Jövőre pedig újra futunk egy kört. Hányat kell még aludni?!

Ja, hogy milyen volt? Jó.