jún 242014
 

Tata nincs messze Budapesttől, még akkor sem, ha az ember kihagyja az autópályát. Márpedig kihagyja, mert egy napért nem vesz 10 napos matricát (ami nem matrica, de ebbe most ne menjünk bele). Szóval kellemes másfél óra alatt oda lehet érni, útközben bevásárolni vízből, meg citromos sörből, meg aszalt gyümölcsből, meg sós magokból. A városba érve még egy kis eltévedés is belefér, hogy aztán rajtszámfelvétel, és helyszín felmérés (merre van /és mennyi/ mobil WC?) után, kényelmes sport ruházatot öltve, az ismerősőkkel néhány szót váltson az egyszerű halandó. Meg a jelen lévő UFO-k. Aztán 10:00 órakkor egy nagy piros kapu alatt átfutva kezdetét veszi a körözgetés. Kinek-kinek ízlése, állóképessége, türelme, ideje függvényében 2-4-6-12 órában.

Jó dolog az ultrafutás. Van idő mindenre. Könnyed kocogás bemelegítésnek, kicsit nagyobb iram, ha úgy van kedve az embernek, frissítés akár minden körben, és persze a toi-toi, ha kell (szokott kellenni 🙂 ). Ezeken kívül van még jó társaság, barátságos környezet, zene, buli.

Jókedvű futkorászás

Jókedvű futkorászás

Néha van úgy, hogy szenvedős dolog az ultrafutás. Valami megfájdul, kidörzsölődik, rossz az idő, kellemetlen a pálya íve, rossz minőségű a talaj. Ezeket egy ideig nem veszi észre az ember, de egy idő után elkezdenek nagyon zavarni. Aztán megpróbálja figyelmen kívül hagyni. Ha fáj, hát fáj, majd elmúlik. Ha egy kanyar kényelmetlen, megpróbálja nagyobb ívben venni. Ha a talaj nem jó, lehet menni a pálya szélén. Apróságok.

A hat órás számban indultam szombaton az Optivita Ultrafutó kupa 3. állomásán, Tatán. Most tudományosan megterveztem előre a futást, hogy mikor milyen tempóban kell mennem, mikor mennyi vizet és egyéb frissítőt kell fogyaztanom, mikor lehet kiállnom hosszabb szünetre ücsörögni kicsit egy árnyékos helyen. Hát, kb. a 3-ik óráig óráig sikerült tartanom a tervet. Akkor nagyon megfájdult a jobb talpam. Egy idő után már elég elviselhetetlen volt az érzés, de gondoltam, hogy csak egy vízhólyag, amiatt meg nem kell megállni, majd kipukkad és jobb lesz. Végül is majdnem egy óra kellett, hogy elmúljon a fájdalom. Kipukkadt, máris jobb – mondta az agyam a testemnek, aki az öröm legkisebb jele nélkül vette tudomásul a tényt. Ekkor jött a kidörzsölt mellbimbó. Csak pici folt lett a pólómon, de a sós izzadság annál izgalmasabban ingerelte a sérült részt. Valahogy túltettem magam ezen is, és nem őszinte mosollyal, de futottam tovább. Vagyis vánszorogtam. Az utolsó két és fél órában már inkább kívül a hat perces ezreken. Egyre többször vettem dinnyét a frissítő asztalról, hogy amíg elrágcsálom lehessen kicsit sétálni. Megfájdult a csípőm is, valószínűleg nem tett jót neki, hogy minden körben fel kellett lépni valami majd 20 cm magas padkára. Szóval volt bajom bőven, ennyi futás közben még sose volt. Mondjuk mindenkinek ugyan ezt a kört kellett futnia, tehát nem nagyon sajnáltathatom magam, de tény, hogy a felétől már erősen küzdenem kellett fejben is, hogy legalább valami futáshoz hasonlót műveljek.

Egyébként Ede 62 km-t mért, a hivatalos eredmény ennél 3 km-rel több, nem is értem, hogy ki tévedett. Szerintem ezúttal az óra mutatja a tutit, akár mennyire is hitelesített volt a pálya. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között az eddigi hat órásaim közül a második helyre hoztam be a szombati etapot.

Vidáman a tóparton

Vidáman a tóparton

Amúgy valahol az ötödik óra környékén ismét előjött a talpfájás, és akkor elég hosszan elgondolkodtam (volt még egy órám) azon, hogy, ha ennek vége soha többet nem megyek futócipő közelébe. Aztán a lefújás után egy órával már azon gondolkodtam, hogy vasárnap csak kéne futni egy átmozgató tízest, még a kerékpározás előtt. 😀 Kissé nehézkesen (a járás még nehezebben ment), de mentem egy kört a Rákos-patak mentén, majd megvolt a biciklizés is. Jó kis vasárnap volt.

Hétfőn a szokásos kondival indítottam a hetet, ma pedig egy nagyon könnyed, 140-es max pulzussal kocogtam egyet a csömöri lehajtóig meg vissza. Ugyan ezt az útvonalat egyébként bejártam a múlt hét csütörtökön is, mintegy ráhangolódásképpen a szombati mulatságra.

Így utólag visszagondolva azért tanulságos kis hat óra volt ez. Most már tudom, hogy, ha a testem ilyen-olyan részei nem akarnak is futni, de a fejem igen, akor ott futás lesz. Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha majd a fejem sem akar futni? Na jó, ilyen nem lesz. 😛

Várom már az újabb hat órát, ami majd augusztusban a Suhanj!6 lesz. Addig azonban még sokat kell aludni. Meg sok Star Trek-et kell nézni.

Sorry, the comment form is closed at this time.