okt 142014
 

Nos, igen, ez még csak a második “hivatalos” maratonfutás volt. Az előzőt nagyjából egy évvel ezelőtt teljesítettem. Akkor minden szuperül ment, a cél annyi volt, hogy teljesítsem, ki nem mondott, de vágyott lehetőségnek tűnt a négy órán belüli célbaérés. Ez sikerült is akkor, nagyobb holtpontok nélkül, kisebb bosszúságokkal (a sok fordító a Városligetben, ugye).

Idén picit ambíciózusabb voltam, már ami a magamtól elvárt teljesítési időt illeti. Alapoztam ezt a hat órás futásokon szerzett rutinra (hehe), meg a 10 hónapos felkészülésre. Mert igazából tavaly december óta lényegében ez volt a célversenyem, csak jól titkoltam még magam előtt is. Közben persze élveztem a hosszabb, meg a rövidebb távokat is, és gyűrtem a 3:30-as maratonra felkészítő edzéstervet. A nyár vége egy kicsit több sört, és kevesebb jóleső futást tartalmazott, mint szerettem volna, ezért már kicsit kezdtem úgy érezni, hogy túl nagy falat lesz az öt perces tempó 42 km-re. Az 1:30-as fémaratont már korábban elengedtem, kell hagyni célokat a következő évre is. Aztán valahogy a Velencei-tó körre összekapartam magam, és nagyjából a maratoni tempóban végigtoltam. Persze a 28 az nem 42, ezt bármelyik első osztályos megmondja, de akkor is: kezdtem elhinni, hogy meglehet. Fájni fog, de meglehet.

Hát így történt, hogy eljött a múlt hét, amikor is könnyed tíz km-ekkel szórakoztattam magam, pl szerdán a margitszigeti Nike futóklubban, és csütörtökön reggel a 16-ik kerületben. Csak, hogy ébren tartsam a lángot. 🙂

Aztán szombaton jó szokásomhoz híven már nagyon korán kint voltam a helyszínen, mert szeretek időben érkezni, magamba szívni a rendezvény illatát… ja, meg ilyenkor még van szabad WC. Bemelegítésként összefutottam néhány ismerőssel, pl az érdi futóközösségből. A munkahelyemen egy négy fős váltó csapat is szerveződött, de a kezdő ember kivételével senki nem jött a rajthoz, így a munkatársammal ketten álltunk be a kettes zónába pár perccel a rajt előtt. Hihetetlenül sokan gondolták úgy, hogy a hétvégi hosszú futást ezen a rendezvényen teljesítik: a Városligetben lényegében mindenhol színes technikai ruházatba öltözött embereket lehetett látni. Jó volt.

Aztán 11 órakkor eldördült a duda, és elkezdődött a maraton. Komoly stratégiával készültem a fuásra: amíg tudok, megyek a 3:30-as iramfutókkal, aztán, ha már nem bírom, akkor elrebegem, hogy “Győztünk”, és összeesem. Ennek ellenére egészen jól sikerült elkapnom a tempót, erőlködés nélkül futottam a 4:50 körüli km-eket. Nyilván, ha van eszem, akkor azon járt volna, hogy így valószínűleg elfutom az elejét, de egyrészt kikapcsoltam a logikus gondolkodásért felelős részeket az agyamban, másrészt meg mentem a terv szerint. Mondjuk volt mit nézni út közben, mert egyből az Andrássy úton kezdtünk, ami elég szép, majd kanyarogtunk kicsit a városban, ahol szintén volt látnivaló. Meg a házak miatt árnyék. Ezt akkor kezdetm el igazán becsülni, amikor elértünk a budai oldalon a rakpartos részhez, ahol nem lehetett elbújni a nap elől. Innentől kezdve már nem csak magamba, hanem magamra is locsoltam a vizet. A frissítő pontok pont jó helyeken voltak szerintem, mindig azt vettem észre, hogy éppen azon gondolkodom, hogy kéne már inni valamit, és akkor jött egy vizes asztal.  A 23,1-es és a 33,7-es km-nél lévő oázis külön örömöket is szolgáltatott, hiszen ide leadtam egyéni frissítőként egy-egy 3 decis flakont alkoholmentes sörrel feltöltve. Így utólag azt mondom a legjobb pontokat sikerült kiválasztanom: a rakpartról felfutva, és a Margit-sziget közepe felé történt meg a két boldog találkozás. Langyos sör ritkán esik ilyen jól.

Kb a 32-ik km-ig tudtam tartani az öt perc alatti tempót (félmaraton 1:41), aztán már kezdtem kicsit lassulni. Még nem fájt semmi, de már nem volt kellemes. 35 után viszont már komolyan kellett azon dolgoznom, hogy menjen a futás, itt már eléggé kivoltam. A Nyugati-téri felüljáró után már kezdtem elhinni, hogy meglehet a 3:30, hiszen innentől már szinte sík. Csak nem szabad nagyon lassulnom. Ez járt a fejemben, amíg el nem értem a Dózsa György útig, ahonnan már majdnem látszott a vége. Innen már behjatottak a lelkes szurkolók. A Hősök terére érve az órámra nézve már tudtam, hogy innen már nagyon elrontani nem lehet. És tényleg. 3:28:08-as idővel csekkoltam a célkapunál. Ez 19 perccel jobb a tavalyi időmnél. Remélem minden évben javulok ennyit. 😀

ppic_SPAR_Maraton_2014_utvonal_10974

“A Nyugati-téri felüljáró után már kezdtem elhinni, hogy meglehet a 3:30”

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy az utolsó öt km-en már erősen kellett koncentrálnom, a végén nem éreztem azt a fáradságot/fájdalmat, mint tavaly. Kicsit ültem a füvön, majd mentem vissza a célhoz nézni a beérkezőket. Aztán hazamentem.

Az eredménnyel elégedett vagyok, amit elterveztem (na jó, amiben reménykedtem /de azért edzettem is 🙂 /), sikerült elérnem. Mikor lesz következő? Jövőre. 🙂

Addig viszont lesz még Velencei hat órás futás, meg Balaton Félmaraton, meg egyéb jó mókák. Sőt, már voltak is. Például a maraton másnapján levezetésként kerékpártúráztam egyet, aztán ma reggel körülnéztem kicsit a 16-ik kerületben.

Mindent rendben találtam. 🙂

okt 072014
 

Blogírás helyett esténként Star Treket nézek. A fenti idő egyébként pontos, ma tényleg annyit mutatna a csillagóra. Persze csak a munka és az alvás közötti időmet töltöm a hetvenes évek beli sorozat nézésével. Az alvás és a munka között szokatm futni. Meg hétvégén is, de olyankor megváltozik a minta, mert futás után nem kell menni dolgozni, csak azt kell megcsinálni, amit otthon a szüleim kitalálnak. Ősszel azért van munka a kertben bőven. De nem is erről akartam írni, ez csak amolyan magyarázkodó bevezető volt, csapjunk bele az izgibb részbe.

Szeptember végén jött létre az eggyel ezelőtti bejegyzés, amiről Petőfi már 1847-ben (akkor még nem volt csillagidő) verset is írt, csak ő ezt akkor még nem tudta. Mármint, hogy miről is ír igazából. Na jó, azt most már én sem tudom. Az biztos, hogy az őszi jó időt kihasználva még a Velencei-tókör előtti napon, a családi bográcsozásra bemelegítésként bejártam Rácalmást, futva. A tónál pedig annyi tervem volt csupán, hogy lehetőleg a maratonra belőtt tempóval menjek körbe. Ez sikerült is, de a nagy izgalmak 30 fölött kezdődnek, mint tudjuk, és ez igaz a maratoni távra is. Mondjuk elnézve a pulzusgörbémet kicsit sem bánom, hogy 28 km-nél véget ért a futás, mert még öt km és megáll a szívem. Lehet, hogy van valami baj a pulzusmérő övvel. Vagy a jeladóval. Vagy velem. Mindenesetre ismét nagyon élvezeteset tókerültem, ez a futórendezvény minden alkalommal csak egyre jobb lesz. Pedig nem is adnak “technikai” pólót. 🙂

Kedden aztán visszamentem megnézni az őzikéket, de csak egy lezárt területet találtam. A lezártat úgy kell érteni, hogy volt egy sorompó keresztben az úton. Éppen azon gondolkodtam, hogy megkerülöm alulról vagy felülről – nagyon akartam őzet látni -, de egy a területet őrző kutya újratervezésre kényszerített. Még sosem vágtatott felém egy közepes termetű ismeretlen kutya látszólag ideges állapotban, de így legalább élesben próbálhattam ki, amit annó a Futóblogon olvastam. Szembe fordultam vele, és elkezdtem neki kiabálni, közben lassan hátráltam. Végül is bejött a taktika, mert pár méter után a kutya megállt. Lehet, hogy csak addig érezte magáénak a területet, de az is lehet, hogy megijedt. Szerintem megijedt. Mondjuk én is, de ezt ő nem tudhatta. A futás többi része ehhez képest izgalom mentesen telt el.

Szerdán aztán ismét kilátogattam a Margit-szigeti Nike futóklub edzésre, ezúttal sikerült időben érkezni. A bemelegítés annyira nem tetszett, de aztán futottunk 5 km-t a felújítás miatt módosított útvonalon, majd megint egy kis nemszeretem nyújtás után lehetett tempó szerint csoportokra szakadni, és ott futkorászni. Elég kemény, hogy az egyes csoport 4 km-re 4 percen belüli tempót vállalt be, én beálltam a harmadikba, ami 4:40-5:00 perces ezreket ígért. Nem futottam 10 kört, de egyet azért meghúztam, csak kiváncsiságból, hogy ilyen viszonylag jó minőségű pályán mi a maximum, amit tartani tudok egy km-en. Bár az Endomondón 4:09 látszik, az eredeti Garmin mérés szerint 3:51 volt a tempóm. Tök jó, végre futottam 4 percen belül. A vége így is 12 km lett, ami szerda estére pont elég.

Már csak azért is, mert csütörtökön reggel fartlekkel kényeztettem magam, amit a Rákos-patak mentén teljesítettem, és egészen jól érteztem magam közben. A hétvégi hosszú futást ezúttal szombaton és Rácalmás és Dunaújváros között tudtam le. Azért volt benne egy kis izgalmasság is, mert Dunaújvárosban rendeztek egy 3000 m-es futóversenyt, amin terveztem indulni. Gondoltam odafutok könnyedén, majd kisprintelem magam, végül kényelmes tempóban hazakocogok. Így is lett, és jó volt, bár a torkomat éreztem a lihegős 3 km után. Otthon ittam egy meleg teát, és minden rendben volt.

Vasárnapra már csak egy könnyű tízes maradt, amit a NATO futáson tettem bele a cipőmbe. Először vettem részt ezen a versenyen, és szerintem sokan mások is, mert mintha a szervezők nem készültek volna akkora tömegre, mint amilyen összegyűlt. Fél órát késett a rajt, az első három km-en néhol szinte csak gyors gyaloglást lehetett produkálni a szűk utcák és a hömpölygő tömeg miatt, a célkapu alatt pedig éppen csak át lehetett menni, mert az érem osztás miatt ott tömörültek a már beért futótársak.

És már el is érekeztünk a mai naphoz, amikor is egy laza tízest toltam, már a maraton várakozás izgalmával fűszerezve. Lesz még egy ilyen holnap, meg csütörtökön. Szombaton pedig megyek a 3:30-as iramfutókkal a célig, vagy végkimerülésig.

Más lehetőség nincs.