okt 142014
 

Nos, igen, ez még csak a második “hivatalos” maratonfutás volt. Az előzőt nagyjából egy évvel ezelőtt teljesítettem. Akkor minden szuperül ment, a cél annyi volt, hogy teljesítsem, ki nem mondott, de vágyott lehetőségnek tűnt a négy órán belüli célbaérés. Ez sikerült is akkor, nagyobb holtpontok nélkül, kisebb bosszúságokkal (a sok fordító a Városligetben, ugye).

Idén picit ambíciózusabb voltam, már ami a magamtól elvárt teljesítési időt illeti. Alapoztam ezt a hat órás futásokon szerzett rutinra (hehe), meg a 10 hónapos felkészülésre. Mert igazából tavaly december óta lényegében ez volt a célversenyem, csak jól titkoltam még magam előtt is. Közben persze élveztem a hosszabb, meg a rövidebb távokat is, és gyűrtem a 3:30-as maratonra felkészítő edzéstervet. A nyár vége egy kicsit több sört, és kevesebb jóleső futást tartalmazott, mint szerettem volna, ezért már kicsit kezdtem úgy érezni, hogy túl nagy falat lesz az öt perces tempó 42 km-re. Az 1:30-as fémaratont már korábban elengedtem, kell hagyni célokat a következő évre is. Aztán valahogy a Velencei-tó körre összekapartam magam, és nagyjából a maratoni tempóban végigtoltam. Persze a 28 az nem 42, ezt bármelyik első osztályos megmondja, de akkor is: kezdtem elhinni, hogy meglehet. Fájni fog, de meglehet.

Hát így történt, hogy eljött a múlt hét, amikor is könnyed tíz km-ekkel szórakoztattam magam, pl szerdán a margitszigeti Nike futóklubban, és csütörtökön reggel a 16-ik kerületben. Csak, hogy ébren tartsam a lángot. 🙂

Aztán szombaton jó szokásomhoz híven már nagyon korán kint voltam a helyszínen, mert szeretek időben érkezni, magamba szívni a rendezvény illatát… ja, meg ilyenkor még van szabad WC. Bemelegítésként összefutottam néhány ismerőssel, pl az érdi futóközösségből. A munkahelyemen egy négy fős váltó csapat is szerveződött, de a kezdő ember kivételével senki nem jött a rajthoz, így a munkatársammal ketten álltunk be a kettes zónába pár perccel a rajt előtt. Hihetetlenül sokan gondolták úgy, hogy a hétvégi hosszú futást ezen a rendezvényen teljesítik: a Városligetben lényegében mindenhol színes technikai ruházatba öltözött embereket lehetett látni. Jó volt.

Aztán 11 órakkor eldördült a duda, és elkezdődött a maraton. Komoly stratégiával készültem a fuásra: amíg tudok, megyek a 3:30-as iramfutókkal, aztán, ha már nem bírom, akkor elrebegem, hogy “Győztünk”, és összeesem. Ennek ellenére egészen jól sikerült elkapnom a tempót, erőlködés nélkül futottam a 4:50 körüli km-eket. Nyilván, ha van eszem, akkor azon járt volna, hogy így valószínűleg elfutom az elejét, de egyrészt kikapcsoltam a logikus gondolkodásért felelős részeket az agyamban, másrészt meg mentem a terv szerint. Mondjuk volt mit nézni út közben, mert egyből az Andrássy úton kezdtünk, ami elég szép, majd kanyarogtunk kicsit a városban, ahol szintén volt látnivaló. Meg a házak miatt árnyék. Ezt akkor kezdetm el igazán becsülni, amikor elértünk a budai oldalon a rakpartos részhez, ahol nem lehetett elbújni a nap elől. Innentől kezdve már nem csak magamba, hanem magamra is locsoltam a vizet. A frissítő pontok pont jó helyeken voltak szerintem, mindig azt vettem észre, hogy éppen azon gondolkodom, hogy kéne már inni valamit, és akkor jött egy vizes asztal.  A 23,1-es és a 33,7-es km-nél lévő oázis külön örömöket is szolgáltatott, hiszen ide leadtam egyéni frissítőként egy-egy 3 decis flakont alkoholmentes sörrel feltöltve. Így utólag azt mondom a legjobb pontokat sikerült kiválasztanom: a rakpartról felfutva, és a Margit-sziget közepe felé történt meg a két boldog találkozás. Langyos sör ritkán esik ilyen jól.

Kb a 32-ik km-ig tudtam tartani az öt perc alatti tempót (félmaraton 1:41), aztán már kezdtem kicsit lassulni. Még nem fájt semmi, de már nem volt kellemes. 35 után viszont már komolyan kellett azon dolgoznom, hogy menjen a futás, itt már eléggé kivoltam. A Nyugati-téri felüljáró után már kezdtem elhinni, hogy meglehet a 3:30, hiszen innentől már szinte sík. Csak nem szabad nagyon lassulnom. Ez járt a fejemben, amíg el nem értem a Dózsa György útig, ahonnan már majdnem látszott a vége. Innen már behjatottak a lelkes szurkolók. A Hősök terére érve az órámra nézve már tudtam, hogy innen már nagyon elrontani nem lehet. És tényleg. 3:28:08-as idővel csekkoltam a célkapunál. Ez 19 perccel jobb a tavalyi időmnél. Remélem minden évben javulok ennyit. 😀

ppic_SPAR_Maraton_2014_utvonal_10974

“A Nyugati-téri felüljáró után már kezdtem elhinni, hogy meglehet a 3:30”

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy az utolsó öt km-en már erősen kellett koncentrálnom, a végén nem éreztem azt a fáradságot/fájdalmat, mint tavaly. Kicsit ültem a füvön, majd mentem vissza a célhoz nézni a beérkezőket. Aztán hazamentem.

Az eredménnyel elégedett vagyok, amit elterveztem (na jó, amiben reménykedtem /de azért edzettem is 🙂 /), sikerült elérnem. Mikor lesz következő? Jövőre. 🙂

Addig viszont lesz még Velencei hat órás futás, meg Balaton Félmaraton, meg egyéb jó mókák. Sőt, már voltak is. Például a maraton másnapján levezetésként kerékpártúráztam egyet, aztán ma reggel körülnéztem kicsit a 16-ik kerületben.

Mindent rendben találtam. 🙂

Sorry, the comment form is closed at this time.