Már 242015
 

Nem tudom, hogy Vernének igaza van-e, és 80 nap alatt tényleg körbe lehet-e mondjuk hajózni a Földet, de az most már biztos, hogy négy nap alatt körbe lehet futni a legnagyobb magyar tavat, a Balatont. Bár sokan bizonyították, hogy egyedül is meg lehet tenni a majdnem 200 km-t, én még nem éreztem magam ehhez elég felkészültnek, így párosban vágtam neki a távnak. Balaton Szupermaraton volt a hétvégén.

Mielőtt azonban a tárgyra térnék, csak a tényszerű dokumentálás jegyében teszek említést két futásról, amely megelőzte a BSZM-et. Az egyik egy vasárnapi Rácalmás-Dunaújváros oda-vissza, a másik pedig a szokásos kedd reggeli kocogás, most tényleg nagyon visszafogottan, körbe-körbe. És, mielőtt elfelejtem: ma reggel a regeneráció jegyében töltöttem el 10 km-t a Rákos-patak mentén, és egy 400 méteres körpályán. Ennyi kitérő után tehát irány a Balaton!

A távokat szépen egyenlően felosztottuk egymás között, sikerült tök jó szállást foglalni Keszthelyen, szóval már csak futni kellett. Csütörtökön tíz óra előtt értünk Siófokra, csodálatos napsütés, rengeteg ember, sok ismerős, és persze hatalmas tömeg a WC-k környékén. Minden nap három szakaszra volt osztva, az első nap az első két szakasz nekem jutott, ezért engem érdekelt jobban a mellékhelyiség, egy kis várakozás után meg is néztem egyet belülről. 11 órakkor aztán eldördült a rajtduda, és elindultunk. Egészen egyenletes tempóban haladtam, a célom csak annyi volt, hogy öt percen belüli ezreket hozzak. Így érkeztem meg Balatonszemesre, ahol átadtam a rajtszámot és a dugókát a váltótársamnak, aki hasonló tempóban tudta le a Fonyódig hátralévő első napi adagot. Elégedettek voltunk, de volt még hátra három nap.

A második rajt az előző napi cél helyszínén volt, ezúttal futótársam vállalta magára a két első szakaszt, és jó iramban teljesítette azt. Én Keszthelyen vettem át tőle a stafétát, és az aznapi célig, Szigligetig futottam. Így visszagondolva ezt a 21 km-t élveztem a négy nap alatt a legjobban. Jól ment a futás, ráadásul, ahogy fordultunk rá a Balaton északi részére egyre szebb helyeken mentünk.Az utolsó párszáz méter azért megdolgoztatott rendesen, sikerült ide tenni a szakaszban lévő szintkülönbség 95 %-át. Jó volt célba érni, és lerogyni a fűbe. 🙂

A harmadik és a negyedik napon kipróbáltuk, hogy milyen az, amikor nem egybe futunk két szakaszt. Először én kezdtem 13 km-rel – szépen lástzik, ahogy elfutottam az elejét – , majd, miután munkatársam megfutotta a nap leghosszabb szakaszát, rohangásztam még egy kicsit. Na ez már egyáltalán nem esett jól. A táj mondjuk szép volt, már amikor tudtam figyelni, és nem azzal voltam elfoglalva, hogy milyen kellemes kis fájdalom van a combjaimban. Az örömöm elég nagy volt, amikor végre beértem a szerintem legszebb Balaton parti településre, Balatonfüredre. Este nem kellett kétszer mondani, hogy aludjak. Az utolsó nap aztán egy kis keveredéssel indult, mert egyikünk sem nézte meg, hogy pontosan hol van a rajt helyszíne. Mind a ketten azt gondoltuk, hogy az előző napi cél, az a másnpi rajt. Majdnem, de nem. 🙂 Végül mind a hárman (mi, és a kocsi) is odataláltunk sikeresen a rajthoz. Ezt a napot társam kezdte, és fejezte be, én a középső 20 km-t futottam. Ez most jobban ment és estett, mint előző nap, bár a lábaim nem voltak 100%-osak, azért megbízhatóan vittek előre. Ez a szakasz is egy kellemesnek nem mondható hegymászással zárult, kívánni sem lehet rosszabbat. 🙂

Végül három nap után ismét Siófok következett, visszaérkeztünk oda, ahonnan indultunk. Körbefutottuk, megcsináltuk.

Míg vártam a társam érkezését, néztem a befutókat, a váltók örömét, az egyéniek megfáradt mosolyát, és amikor Ladányi Tímea – aki első lett a kategóriájában – a célbaérés után örömkönnyekre fakadt, egy kicsit nekem is belement valami a szemembe.

Négy nap alatt tehát megtettünk összesen 194 km-t, végig belül az öt perces ezreken, ezzel a 8-ik helyen végeztünk. Persze nem ez a lényeg, hanem, hogy újabb nagyszerű élményekkel lettünk gazdagabbak, jól éreztük magunkat, és azt csináltuk, amit a legjobban szeretünk: futottunk.

Megcsináltuk

Megcsináltuk

Már 142015
 

Alapvetés: a sok futásnál egy jobb dolog van: a még több futás.

Pont egy hete megkezdődött az idei futószezon. Székesfehérváron történt a dolog, egy 12 órán át tartó futással. Tavaly is hasonlóan kezdődött a futóév, akkor pont fele ennyi ideig körözgettem ugyanott, a Csónakázó-tó mellett kijelölt majdnem 1,1 km hosszú pályán. Tavaly nagy szél volt, idén ez szerencsére elmaradt, volt viszont szép napsütéses idő, kellemes napközbeni hőmérséklettel, délelőtt tíz órától kb délután hét óráig igazi futóidő volt.

Már péntek este Székesfehérvárra érkeztem, a húgomék ott laknak, és, hogy ne kelljen korán kelnem szombaton, elfogadtam a felajánlott kvártélyt. Hét óra előtt már fent voltam, a napfény ömlött be szobába, viszont elég hideg volt, a hőmérő nulla fok alatt mutatott. Ennek ellenére – bízva a tavaszi napsütés erejében – rövid nadrág mellett döntöttem. Felülre azért két póló és egy polár ruha került. Az első egy-két órára még kesztyűt is vettem, de napközben arra már nem volt szükség, majd csak este. Kilenc óra előtt a helyszínre értem, ahol találkoztam ismerősökkel, beszélgettünk, rajtszámot felvettünk, melegítettünk, lepakoltuk a frissítőket, és ezzel el is telt az idő a rajtig. Tíz órakkor kezdetét vette a körözgetés. Óvatos tempóban kezdtem, sose futottam még ennyi időt egyszerre, nem tudtam, hogy mi vár rám 6-7 óra futás után. Beszélgetve, kocogással telt az idő az első pár órában, ezúttal figyeltem a frissítésre, és már az elejétől kezdve ittam vizet folyamatosan, sőt most még ettem is. Mivel gélt, meg hasonló “gyárban” készült termékeket nem fogyasztok, ezért csináltam gyümölcs turmixot frissítőnek, banánból, szőlőből, narancsból és almából. Pont, mint a VitaTigris. 🙂 Ezt, és néha sós napraforgót vagy kesudiót ettem. A folyadékot vízzel és alkoholmentes sörökkel pótoltam. Végig minden rendben volt a gyomrommal és erőmmel is, így azt gondolom a frissítésem most jól sikerült.

Kettő, négy és hat óránál dudaszóra ért véget a kettő, négy és hat órás futószám, délután négytől már csak a 12 órások köröztek a pályán. Kicsit félve vártam a hat óra végét, mivel innen jött az ismeretlen, és az eddigi tapasztalataim alapján már 360 perc futás is tud fájni. De nem most. Vidáman gratulálgattam a hat órásoknak, és … futottam tovább. Nagy holtpont ezután sem volt, figyeltem a frissítésre és futottam, hol egyedül, hol beszélgetve másokkal. Hét óra körül kezdett hűlni a levegő, miután lement a nap, innentől próbáltam minél kevesebb időt nem mozgással tölteni, mert az állás után nagyon rossz volt elindulni. Az utolsó másfél óra már kevesebb beszéddel telt, csak futottunk egymás mellett egy dunaújvárosi ismerőssel. Nagyjából 7 perc/kör sebességgel haladtunk, és, mivel hideg volt, és egyre jobban fáztam, és nem akartam sokáig várni a tört kört mérő stábra, ezért eldöntöttem, hogy nem indulok neki az utolsó körnek, ha már csak kevés idő van hátra. Ezen az álláspontomon egy apró, de annál jelentősebb változást eszközöltem, amikor 11 óra 57 perckor áthaladtam a mérőponton: mégis tovább megyek. Mondjuk sejtettem, hogy ez lesz. Az agyam még saját magával sem tud dűlőre jutni. 🙂 Végül még kicsivel több, mint 700 métert tudtam futni, aztán szólt a duda. A húgomék szerencsére hoztak száraz, és meleg(ebb) rhuákat, hogy amíg várom a mérőembereket ne fagyjak teljesen meg. Azért nem mondom, hogy melegem volt. 🙂

A hivatalos eredmény szerint 116,105 km-t tettem meg, ezzel így elsőre meg vagyok elégedve, a terv a 110 km fölött futás volt. Megmutatom mit rögzített a futásból a Suunto órám, ezt. Az egy dolog, hogy kb 5 km-rel kevesebbet mért, de még a pályát sem sikerült eltalálnia. Ez elég fura egy ilyen szerkezettől, de utánaolvasva kiderítettem, hogy valószínűleg a 60 másodpercesre állított mintavételezés a ludas, az sajnos nem való ilyen körözős pályára. A gond csak az, hogy az ez alatti gyakoriság az 5 másodperc, amivel a leírás szerint pont 12 óráig bírja a szerkezet. Nem baj, legközelebb kipróbálom azzal. Ami viszont ezúttal tökéletes volt az a cipő. Van egy olyan sajátos futótechnikám, hogy trappolok (hogy miért, azt nem tudom). Általában nincs belőle gond, de pár óra futás után a Pegasus-okban általában elkezdett fájni a talpam, ami lehet, hogy a trappolás miatt van. Erre azt találtam ki (persze azután, hogy próbálok figyelni, hogy ne így fussak, de legtöbbször kevéssé sikerül), hogy nekem egy extrán párnázott cipő kell a hosszú futásokhoz. Először Hokát akartam venni, de nem volt a méretemben a kinézett típus olyan helyen, ahova be tudok menni felpróbálni. Körbefórumozva az Interneten (az egész Interneten), kiderült, hogy a Nike Vomero is jó lehet. Ha már idáig úgyis mindig Pegasus-ban futottam, akkor pedig nem olyan nagy váltás a Vomero. Így hát, bár kicsit félve, de beruháztam egyre. Jól döntöttem, mert két kisebb talpfájáskezdeményen kívül semmi – amik pár perc alatt elmúltak nyomtalanul – semmi problémám nem volt a lábam földhöz legközelebbi részével. Lehet, hogy majd egyszer kipróbálom a Hokát is, de most teljesen meg vagyok elégedve ezzel a cipővel.

Összefoglalva azt lehet mondani, hogy különösebb holtpontok, fájdalmak, egyéb hátráltató tényezők nélkül tudtam 12 órát futni, és nem esett rosszul. Kicsit féltem előtte, hogy mi van, ha fél nap alatt megutálom a futást, de nem ez történt, olyannyira, hogy legözelebb április végén Sárváron ismét ott leszek a 12 órás mezőnyben. Azt, hogy viszonylag gyorsan sikerült regenerálódnom a futás után, és közben sem volt derék vagy hátfájásom (ami tavaly néha volt a 6 órásokon), az egész télen át tartó, heti háromszori kondiedzéseknek tulajdonítom, ahol direkt a hát, csípő, medence izmait erősítettem főleg, amik a futásnál a leginkább igénybe vannak véve.

A rajt pillanatai

A rajt pillanatai

11041844_1034251126588691_3461938859320906911_o

Valahol délelőtt tíz, és este tíz óra között

10855020_1034268736586930_3049390087415141755_o

A vége flé már előjött kicsit a zombi mód 🙂

Amit még mindenképpen fel kell jegyeznem a 40 évvel későbbi önmagamnak, hogy a szombati hosszú előtt csütörtökön a terveknek megfelelően 10 km-t kocogtam körbe-körbe a közeli utcákon. A hétvége után kedden mentem ki reggel egy regenerálódós 11 km-re, kicsit megint kísérletezgettem az útvonallal. Szerdán délután aztán a munkatársakkal kilátogattunk Margitszigetre (ahol éppen folytatják a futókör felújítását), ami ezúttal is 8 km-t jelentett. A hétköznapok sorában a csütörtök következett, aminek reggelét 10 km-rel köszöntöttem. Ezzel véget is értek a hétköznapok, de csak azért, hogy legyen ismét szombat, a hatodik a nap, és ettől a héttől kezdve az utolsó, amin kaját lehet venni. Ma tehát Rácalmás és Dunaújváros között mozogtam 20 km-nyit.

Holnap lesz egy hasonló etap, meg majd kedden reggel egy rövidebb, aztán jövő hét csütörtöktől mehet a Balaton Szupermaraton. Hát nem szuper?

Már 042015
 

Miközben nagyon nem írkáltam, tavasz lett. Február közepén még a Balboa futást említettem, meg azt is, hogy másnap egy kellemes (síkon) futás lesz. És lett, és Érden. 18 km kocogás volt a gáton, aminek azzal növeltem a sportértékét, hogy kerékpárral mentem Érdre, majd aztán onnan haza is. Kicsit hűvös volt a biciklin egy idő után, de egyébként minden szuper volt. A következő héten kedden reggel egy részben új útvonalon tettem meg 21 km-t, ezt megismételtem csütörtökön is, mert tetszett. 🙂 A pulzusomat egészen könnyedén tartottam a kíván érték alatt, és mind a két alkalommal a fele kocogás már világosban volt. Tök jó. A két reggeli futás között szerdán a munkatársakkal meglátogattuk a Margit-szigetet is, 8 km erejéig. A héten már több futós esemény nem volt, mert a hétvégét, és a következő hét első két napját síeléssel ütöttem el. Vagyis valamivel, amit én síelésnek hívok, aki meg tud síelni, és látja az nyilván nem. Mindenestre az élvezeti értéke még így is elég nagy volt, két napot végig kint voltam a pályán. Meg a hüttében.

Kilátás a sípályáról

Kilátás a sípályáról

Futócipőt újra a múlt héten csütörtökön este húztam, egy könnyed 10 km erejéig. Itt be kell valljam, papírkutya voltam, és reggel nem mentem ki a szakadó esőbe, pedig az lett volna az igazi kihívás. Mondjuk kihívás volt szombaton is, amikor a minimális terepfutó múltammal a Vértes felé vettem az irányt, három, nálam jóval tapasztaltabb futó társaságában. Róka, RabiMiki és Athosz mellett kicsit félve vágtam neki a 30 km-esre tervezett körnek. Végül, azt leszámítva, hogy a pulzusom a 150 és a végtelen között ingadozott, illetve, hogy a magammal vitt fél liter víz igen kevésnek bizonyult (Róka kisegített egy kulacsnyi vízzel, amikor 20 km környékén teljesen elfogyott – köszönet érte), komolyabb holtpont nélkül sikerült teljesíteni a 32 km-esre duzzadt távot. Egyre jobban élvezem ezt a terepes mókázást, nincs két egyforma lépés, gyönyörű a táj, mindenféle állatokat lehet látni, folyamatosan kell figyelni, nincs elbambulás, szuper az egész, na. Be is neveztem a Vértes Terep Maratonra. 🙂

Sár az volt

Sár az volt

Vasárnap aztán kitavaszodott, amit egy 30 km-es Rácalmás-Dunaújváros-Rácalmás körrel ünnepeltem meg. Tegnap pedig köröztem 15 km-t reggel, jó időben, jó kedvvel, szépen, lassan.

Holnap lesz még egy 10 km-es kocogás, aztán szombaton Székesfehérvár, és 12 óra futás. Izgalmas lesz. 🙂