máj 272015
 

Van úgy, hogy felmerülnek bennünk kérdések. Valami, vagy valaki hatására elgondolkodunk a dolgokon. Például, hogy mit miért teszünk az életben. Mivel töltjük a napjainkat? Mit csinálunk? Élünk mi egyáltalán? Van a munka, meg a hobbi, ami lehet sport is, például a futás.

Kicsiben kezdődik.

Mondjuk munka után kimegyünk néhány kilométerre, bele-bele sétálva. Aztán egy háztömb, majd még egy. Hétvégén már egy kicsit hosszabbat futunk, és jól esik. Jönnek a versenyek, az erre való felkészülés, és ott találjuk magunkat, hogy nem csinálunk mást, csak dolgozunk, futunk és alszunk. És élvezzünk. De van ami gyorsabban rohan nálunk, nem érjük utol soha. Az idő nem áll meg, nem fárad, egyenletes tempóban fut, ki tudja honnan hová. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem tudjuk, hogy miért csinájuk, de csinálni kell, mert nincs más, csak ez maradt. Csak a futás maradt.

Hétvégén UltraBalaton, ezúttal párosban. Hosszú lesz az a fejenként 110 kilométer, és 22 óra. Nem is lesz másra idő, mint futni, meg pihenni. Hiába leszünk öten – két futó, és három segítő -, a futás mégiscsak magányos dolog. Elindulunk, és csak megyünk, amíg bírjuk, vagy le nem váltanak. És utána azt mondjuk: jó volt, élveztük. És tényleg így van. Élveztük, hogy megdolgoztunk a teljesített távval, hogy sikerült elérni a kitűzött cél, hogy gyorsabban/messzebbre futottunk. Ezt mind magunk értük el, mert a futás magányos dolog. De aztán jó lenne megosztani valakivel, hogy miért is élveztük. Beszélgetni róla, mit éreztünk közben, mi vett rá, hogy akkor is tovább menjünk, amikor már fájt a lépés, amikor minden mozdulatra agyunk heves tiltakozásba kezdett. És jó lenne, ha olyannak monhatnánk el, aki megért. Aki maga is tudja milyen menni (futni) az úton. Aki volt már hasonló helyzetben, és akkor mi hallgattunk meg. Jó lenne. De az élet nem ilyen. Az élet olyan, hogy, ha találunk is ilyen embert, akkor az a legritkább esetben fog minet hallgani, és mi őt. Mert már mással beszélget. Még akkor is, ha velünk is szeretne. Két emberrel márpedig nem lehet, dönteni kell. De dönteni nehéz, és fájdalmas.

Olyan jó lenne csak úgy elindulni, mint Forrest Gump, és csak futni-futni sok-sok időn át, és nem törődni semmivel, és senkivel. Azért akik közel vannak hozzánk ott lennének velünk, minden egyes lépésben. Akiket szeretünk (hm, leírtam ezt a szót úgy, hogy nem a futásra értettem), akikkel (akivel) megosztanánk mindenünket. Vagy lemondanánk bárminkről. Akár az életünk egy részéről is. Akár a futás egy részéről is.

De mi csak futunk tovább, egyedül, egyre messzebbre, és a végén már esély sem lesz arra, hogy valaki meghallja a hangunk.

máj 192015
 

Ja, spinning. Van, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek kipróbálni dolgokat. Így vagyok már egy ideje a spinninggel is, a múlt héten csütörtökön jött el az ideje meg a lehetősége, hogy élőben részt vegyek egy órán. Hát nagyon kemény több, mint egy órán át tekerni, meg kiállni a nyeregből, meg ellenállást változtatni. Konkrétan egy tavat izzadtam magam alá, nem is tudtam, hogy van bennem ennyi folyadék, szerintem a szanuában nem szoktam ennyire izzadni. A vádlim a végén már folyamatosan be akart görcsölni (még sosem tudtam úgy futni, hogy görcs álljon a vádlimba 🙂 ), a combjaim nem akarták vinni a testemet. A spinning nem gyerekjáték. 🙂 Tegnap azért elmentem másodszorra is, és már kisebb lett a belőlem kifolyt víz mennyisége, de lehet, hogy csak azért, mert ez rövidebb óra volt. Mindegy megyek még, mert ami ennyire taccsra tesz, azt csak azért is csinálom.

Miután a múlt héten csütörtökön reggel megint szaladtam egy kicsit tempósabbat az esőben (ami csak addig esett, amíg futottam, mire indultam a munkába szépen elállt), majd pénteken még egy kicsit a kondiban is kínozgattam a lábamat, szombaton Velencére autóztam 50 km-t futni. Ekkor volt az Optivita Kupa 3. állomása. Egy 2,2 km-es pályán kellett megtenni 22 kört. Volt benne egy kis szint is, nem vészes, de az ember pár tíz km után már a kicsit is nagynak érzi. Mármint, ha emelkedő. Szóval a tervem annyi volt csak, hogy megnézzem meddig tudok öt perces km-kel elfutni. Hát, nem egészen úgy ahogy terveztem, de kiderült. A rajt környékén még egészen jó kis futóidő volt, kicsit borús, nem túl meleg. Fél óra múlva aztán kisütött a nap, és megint meg kellett állapítanom, hogy többet kellene futnom olyankor, amikor 20 foknál melegebb van, mert elég rosszul viselem a hőt. Ezzel mondjuk még együtt lehet élni, többet kell inni, folyamatosan vizezni az fejet, meg kinek mit, és akkor lehet futni. Egészen jól ment minden 20-25 km-ig. Bár már az elején éreztem a lábaimban a fájdalmat, de úgy gondoltam, hogy ha bemelegszenek el fog múlni. Hát nem. A szétspinningelt (alkottam egy új szót asszem) lábaim nem akartak futni. Egy idő után mondjuk lépni sem. Jó kis küzdelem volt, végül 4 óra 34 perc alatt tudtam le a félszáz kilométert. Megfogadtam, hogy leírom százszor, hogy: “hosszú futás előtt nem megyek többet spinningre”.

Másnap aztán regenerációképpen  elmentem biciklizni, egy könnyű kis kört tettem meg, aminek – szerencsére már a vége felé – kaptam egy jó kis hátsó defektet. Mostanában úgysem cseréltem a hátsó kerékben belsőt, legalább tudom, hogy nem felejtettem el.

Futás az volt ma reggel, megint a friss, hűvös reggeli időben. Hétvégén már tényleg délben fogok menni.