UltraBalaton párban » Keratomié
jún 292015
 

Az év első felének legjobban várt futóeseménye. A legnagyobb hazai futóbuli a csapatoknak. A legnagyobb itthoni kihívás az egyénieknek. 220 km a Balaton körül. Ez mind az UltraBalaton, amit idén párosban teljesítettem.

Minden jól alakult: eleget futottam tavasszal, bár voltak nem túl jól sikerült versenyek és edzések, azért összességében megfelelőenek ítéltem a felkészültésgemet. Készítettünk tervet futótársammal, Zolival, hogy ki mikor mennyit fog menni, béreltünk kamerát, voltak lelkes segítőink, szóval minden a lehető legjobban alakult.

Már pénteken a kora esti órákban megérkeztünk Aligára, hogy találkozzunk az ismerősökkel, átvegyük az időmérő eszközt, és magunkba szívjuk kicsit az UB hangulatát. Ez sikerült is, és még időben odaértünk a szállásra, ahol valamennyit még aludni is tudtunk. Szombaton 9:30-kor volt a rajtunk, ezért reggel sem kellett nagyon korán kelni, volt idő mindenre. Kényelmesen átkocsikáztunk Aligára, és vártuk a rajtot. Az összes páros és három fős csapatot együtt indították el fél tízkor. Zoli kezdte a futást, a rajt utáni első pár tíz métert együtt nyomtuk, aztán egyedül folytatta. Már ekkor látszott, hogy nagyon meleg lesz, de az első km-ek vidáman teltek. Átmentünk az első váltópontra, ahol mi nem váltottunk, de jött Zoli, frissített, és már ment is tovább, egyelőre minden a terv szerint alakult.

Én Balatonalmádiban vettem át a chipet, és indultam meg vele Pécsely felé. Nem mondom, hogy fáztam, viszont jól esett, hogy végre futhatok, örömmel rohantam a váltópont felé. Nyilván itt kellett volna gondolkodnom, hogy ne fussam el már az első 20 km-t, de nem tudtam gondolkodni, a futást viszont élveztem, és ez akkor elég rossz kombónak bizonyult. 28 km múlva váltottunk ismét, ekkor már hatalmas volt a hőség. A nagy meleg pont a következő szakaszon párosult egy irdatlan emelkedővel, ami fogyasztotta szépen a résztvevőket. Zoli ezen felment, de később akadt egy kis problémája, így előrébb hoztunk a váltást a tervezetthez képest kb 3 km-rel. Itt már nem esett annyira jól a futás. Folyamatosan görcsölt a vádlim, ami azért érdekes, mert eddig ilyen problémám még sosem volt futás közben. Nem tudom mi történt, de mivel nyújtás után sem lett jobb, úgy döntöttem, hogy lassan kocogok, és tűröm a fájdalmat, majd elmúlik. Így mókázva futottunk együtt én meg a két vádlim. És Ildi, aki rendületlenül jött mellettem, és adta a vizet amikor kértem. Ezen a ponton és helyen is megköszönném a segítőinknek a támogatást, amit kaptunk Tőlük az egész futás alatt, nem lehetett könnyű elviselni minket, semmilyen téren. (Ha csak a szagomra gondolok eszembe jut egy mezőgazdasági üzem, ahol már egy ideje nem takarítottak. 🙂 ) De szuperek voltak, és jöttek mellettünk, és furikáztak egyik váltópontról a másikra, hoztak kávét meg sört, meg vizet, szóval tényleg le a kalappal, köszönöm.

Tehát Badacsonytördemicig kellett valahogy eljutnom, és nem volt könnyű. Valakik úgy gondolták, hogy milyen jó móka lesz valami szőlőhegyekre felfutni, meg onnan le, aztán lelépcsőzni(!) egy borospincébe, ahol hideg van és furcsa szag. Még jó, hogy erős a gyomrom, különben elgondolkodtam volna rajta, hogy valamelyik hordó tövébe teszek egy kis ajándékot a szervezőknek. Az utolsó kanyarban ráadásul valahonnan előkerült egy fotós, aki megörökítette az agonizálásomat. Nem a boldogság volt az első szó ami eszembe jutott akkor.

220

Kiérve a pincéből újra meleg, és futás(hoz hasonló mozgás) és tovább. Csak nem akart jönni a váltópont, egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú utcán kellett futni sokoáig, szerintem ilyen hosszú település nincs is Magyarországon, biztos, hogy valami trükk volt, de még nem jöttem rá, hogy mi. Na mindegy, csak letelt ez a 30 km is, és végre átadhattam a chipet, és lerogyhattam valami híd tövébe. Itt – miután valahogy összekapartam magam – próbáltam nyújtani kicsit, de elkezdetm fázni, meg a vádlim is fájt, szóval nem volt túl rózsás a helyzet, de azért még volt hátra 50 km futás, úgyhogy ezzel nyugtattam magam. 🙂

Miközben én kocogtam, Zoli is helyrejött valamennyire, szóval haladtunk a cél felé, ha nem is terv szerint, de legalább folyamatosan. Rám fél tizenegykor került ismét a sor, kb 20 km-t kellett megtennem, immár sötétben, fejlámpával. Nem bántam, így legalább a gondolataimba tudtam mélyedni, szerencsére volt miről elmélkednem. És így nem a vádlimban lévő fájdalomra koncentráltam. Egészen gyorsan eltelt az idő (legalábbi sén úgy éreztem), és megint váltottunk. Ekkor már nem volt meleg, futáshoz viszont egészen kellemes volt a hőmérséklet. Balatonfenyvesen fél háromkor próbáltam ismét futást imitálni több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel, ezzel 17 km-rel kerültünk közelebb Aligához.

Amíg Zoli futott próbáltam nyújtani a vádlim, hátha jobb lesz, és tényleg kicsit mintha segített volna. Már a járás is egészen jól ment. 🙂 A következő szakaszomra beállt mellém az egyik munkatársam, aki céges csapatban futotta a Balaton kört, és Ő már végzett a saját etapjaival. Végigbeszélgettük a 12 km-t, és szinte nem is éreztem a lábaim fájdalmát. Jó volt Vele futni.

Zoli utolsó szakasza következett, becsülettel végigküzdötte, pedig gondolom nem a futást tette volna az első helyre, ha akkor megkérdezik, hogy most éppen mit szeretne csinálni. Már csak 10 km volt hátra, ami nekem jutott. Itt már a gyomrom is megadta magát, minden WC-nél meg kellett állnom, de újraindulás után kb 1 km-rel mindig újra jöttek a görcsök. Vidám kis mozgás volt.

Végül jött a kapu, ami bevitt a Club Aligába, ahonnan már csak néhágy méter volt a célig. Zolival együtt haladtunk át a célkapun, és örültünk, hogy sikerült a nehézségek ellenére teljesíteni a 220 km-t.

11304463_785488524904661_912318578_n

A sok közben felmerült probléma ellenére örülök, hogy ebben a felállásban teljesíthettem idén az UB-t. Zoli nagyon jó futótárs, a segítőink szuperek voltak és türelmesek. Mindannyiuknak köszönöm az a 24 óra 39 percet, ami alatt megtettük a kört. Jó volt Veletek, és mindenképpen fussunk még együtt!

Sorry, the comment form is closed at this time.