Keratomié » Page 2
jún 292015
 

Az év első felének legjobban várt futóeseménye. A legnagyobb hazai futóbuli a csapatoknak. A legnagyobb itthoni kihívás az egyénieknek. 220 km a Balaton körül. Ez mind az UltraBalaton, amit idén párosban teljesítettem.

Minden jól alakult: eleget futottam tavasszal, bár voltak nem túl jól sikerült versenyek és edzések, azért összességében megfelelőenek ítéltem a felkészültésgemet. Készítettünk tervet futótársammal, Zolival, hogy ki mikor mennyit fog menni, béreltünk kamerát, voltak lelkes segítőink, szóval minden a lehető legjobban alakult.

Már pénteken a kora esti órákban megérkeztünk Aligára, hogy találkozzunk az ismerősökkel, átvegyük az időmérő eszközt, és magunkba szívjuk kicsit az UB hangulatát. Ez sikerült is, és még időben odaértünk a szállásra, ahol valamennyit még aludni is tudtunk. Szombaton 9:30-kor volt a rajtunk, ezért reggel sem kellett nagyon korán kelni, volt idő mindenre. Kényelmesen átkocsikáztunk Aligára, és vártuk a rajtot. Az összes páros és három fős csapatot együtt indították el fél tízkor. Zoli kezdte a futást, a rajt utáni első pár tíz métert együtt nyomtuk, aztán egyedül folytatta. Már ekkor látszott, hogy nagyon meleg lesz, de az első km-ek vidáman teltek. Átmentünk az első váltópontra, ahol mi nem váltottunk, de jött Zoli, frissített, és már ment is tovább, egyelőre minden a terv szerint alakult.

Én Balatonalmádiban vettem át a chipet, és indultam meg vele Pécsely felé. Nem mondom, hogy fáztam, viszont jól esett, hogy végre futhatok, örömmel rohantam a váltópont felé. Nyilván itt kellett volna gondolkodnom, hogy ne fussam el már az első 20 km-t, de nem tudtam gondolkodni, a futást viszont élveztem, és ez akkor elég rossz kombónak bizonyult. 28 km múlva váltottunk ismét, ekkor már hatalmas volt a hőség. A nagy meleg pont a következő szakaszon párosult egy irdatlan emelkedővel, ami fogyasztotta szépen a résztvevőket. Zoli ezen felment, de később akadt egy kis problémája, így előrébb hoztunk a váltást a tervezetthez képest kb 3 km-rel. Itt már nem esett annyira jól a futás. Folyamatosan görcsölt a vádlim, ami azért érdekes, mert eddig ilyen problémám még sosem volt futás közben. Nem tudom mi történt, de mivel nyújtás után sem lett jobb, úgy döntöttem, hogy lassan kocogok, és tűröm a fájdalmat, majd elmúlik. Így mókázva futottunk együtt én meg a két vádlim. És Ildi, aki rendületlenül jött mellettem, és adta a vizet amikor kértem. Ezen a ponton és helyen is megköszönném a segítőinknek a támogatást, amit kaptunk Tőlük az egész futás alatt, nem lehetett könnyű elviselni minket, semmilyen téren. (Ha csak a szagomra gondolok eszembe jut egy mezőgazdasági üzem, ahol már egy ideje nem takarítottak. 🙂 ) De szuperek voltak, és jöttek mellettünk, és furikáztak egyik váltópontról a másikra, hoztak kávét meg sört, meg vizet, szóval tényleg le a kalappal, köszönöm.

Tehát Badacsonytördemicig kellett valahogy eljutnom, és nem volt könnyű. Valakik úgy gondolták, hogy milyen jó móka lesz valami szőlőhegyekre felfutni, meg onnan le, aztán lelépcsőzni(!) egy borospincébe, ahol hideg van és furcsa szag. Még jó, hogy erős a gyomrom, különben elgondolkodtam volna rajta, hogy valamelyik hordó tövébe teszek egy kis ajándékot a szervezőknek. Az utolsó kanyarban ráadásul valahonnan előkerült egy fotós, aki megörökítette az agonizálásomat. Nem a boldogság volt az első szó ami eszembe jutott akkor.

220

Kiérve a pincéből újra meleg, és futás(hoz hasonló mozgás) és tovább. Csak nem akart jönni a váltópont, egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú utcán kellett futni sokoáig, szerintem ilyen hosszú település nincs is Magyarországon, biztos, hogy valami trükk volt, de még nem jöttem rá, hogy mi. Na mindegy, csak letelt ez a 30 km is, és végre átadhattam a chipet, és lerogyhattam valami híd tövébe. Itt – miután valahogy összekapartam magam – próbáltam nyújtani kicsit, de elkezdetm fázni, meg a vádlim is fájt, szóval nem volt túl rózsás a helyzet, de azért még volt hátra 50 km futás, úgyhogy ezzel nyugtattam magam. 🙂

Miközben én kocogtam, Zoli is helyrejött valamennyire, szóval haladtunk a cél felé, ha nem is terv szerint, de legalább folyamatosan. Rám fél tizenegykor került ismét a sor, kb 20 km-t kellett megtennem, immár sötétben, fejlámpával. Nem bántam, így legalább a gondolataimba tudtam mélyedni, szerencsére volt miről elmélkednem. És így nem a vádlimban lévő fájdalomra koncentráltam. Egészen gyorsan eltelt az idő (legalábbi sén úgy éreztem), és megint váltottunk. Ekkor már nem volt meleg, futáshoz viszont egészen kellemes volt a hőmérséklet. Balatonfenyvesen fél háromkor próbáltam ismét futást imitálni több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel, ezzel 17 km-rel kerültünk közelebb Aligához.

Amíg Zoli futott próbáltam nyújtani a vádlim, hátha jobb lesz, és tényleg kicsit mintha segített volna. Már a járás is egészen jól ment. 🙂 A következő szakaszomra beállt mellém az egyik munkatársam, aki céges csapatban futotta a Balaton kört, és Ő már végzett a saját etapjaival. Végigbeszélgettük a 12 km-t, és szinte nem is éreztem a lábaim fájdalmát. Jó volt Vele futni.

Zoli utolsó szakasza következett, becsülettel végigküzdötte, pedig gondolom nem a futást tette volna az első helyre, ha akkor megkérdezik, hogy most éppen mit szeretne csinálni. Már csak 10 km volt hátra, ami nekem jutott. Itt már a gyomrom is megadta magát, minden WC-nél meg kellett állnom, de újraindulás után kb 1 km-rel mindig újra jöttek a görcsök. Vidám kis mozgás volt.

Végül jött a kapu, ami bevitt a Club Aligába, ahonnan már csak néhágy méter volt a célig. Zolival együtt haladtunk át a célkapun, és örültünk, hogy sikerült a nehézségek ellenére teljesíteni a 220 km-t.

11304463_785488524904661_912318578_n

A sok közben felmerült probléma ellenére örülök, hogy ebben a felállásban teljesíthettem idén az UB-t. Zoli nagyon jó futótárs, a segítőink szuperek voltak és türelmesek. Mindannyiuknak köszönöm az a 24 óra 39 percet, ami alatt megtettük a kört. Jó volt Veletek, és mindenképpen fussunk még együtt!

máj 272015
 

Van úgy, hogy felmerülnek bennünk kérdések. Valami, vagy valaki hatására elgondolkodunk a dolgokon. Például, hogy mit miért teszünk az életben. Mivel töltjük a napjainkat? Mit csinálunk? Élünk mi egyáltalán? Van a munka, meg a hobbi, ami lehet sport is, például a futás.

Kicsiben kezdődik.

Mondjuk munka után kimegyünk néhány kilométerre, bele-bele sétálva. Aztán egy háztömb, majd még egy. Hétvégén már egy kicsit hosszabbat futunk, és jól esik. Jönnek a versenyek, az erre való felkészülés, és ott találjuk magunkat, hogy nem csinálunk mást, csak dolgozunk, futunk és alszunk. És élvezzünk. De van ami gyorsabban rohan nálunk, nem érjük utol soha. Az idő nem áll meg, nem fárad, egyenletes tempóban fut, ki tudja honnan hová. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem tudjuk, hogy miért csinájuk, de csinálni kell, mert nincs más, csak ez maradt. Csak a futás maradt.

Hétvégén UltraBalaton, ezúttal párosban. Hosszú lesz az a fejenként 110 kilométer, és 22 óra. Nem is lesz másra idő, mint futni, meg pihenni. Hiába leszünk öten – két futó, és három segítő -, a futás mégiscsak magányos dolog. Elindulunk, és csak megyünk, amíg bírjuk, vagy le nem váltanak. És utána azt mondjuk: jó volt, élveztük. És tényleg így van. Élveztük, hogy megdolgoztunk a teljesített távval, hogy sikerült elérni a kitűzött cél, hogy gyorsabban/messzebbre futottunk. Ezt mind magunk értük el, mert a futás magányos dolog. De aztán jó lenne megosztani valakivel, hogy miért is élveztük. Beszélgetni róla, mit éreztünk közben, mi vett rá, hogy akkor is tovább menjünk, amikor már fájt a lépés, amikor minden mozdulatra agyunk heves tiltakozásba kezdett. És jó lenne, ha olyannak monhatnánk el, aki megért. Aki maga is tudja milyen menni (futni) az úton. Aki volt már hasonló helyzetben, és akkor mi hallgattunk meg. Jó lenne. De az élet nem ilyen. Az élet olyan, hogy, ha találunk is ilyen embert, akkor az a legritkább esetben fog minet hallgani, és mi őt. Mert már mással beszélget. Még akkor is, ha velünk is szeretne. Két emberrel márpedig nem lehet, dönteni kell. De dönteni nehéz, és fájdalmas.

Olyan jó lenne csak úgy elindulni, mint Forrest Gump, és csak futni-futni sok-sok időn át, és nem törődni semmivel, és senkivel. Azért akik közel vannak hozzánk ott lennének velünk, minden egyes lépésben. Akiket szeretünk (hm, leírtam ezt a szót úgy, hogy nem a futásra értettem), akikkel (akivel) megosztanánk mindenünket. Vagy lemondanánk bárminkről. Akár az életünk egy részéről is. Akár a futás egy részéről is.

De mi csak futunk tovább, egyedül, egyre messzebbre, és a végén már esély sem lesz arra, hogy valaki meghallja a hangunk.

máj 192015
 

Ja, spinning. Van, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek kipróbálni dolgokat. Így vagyok már egy ideje a spinninggel is, a múlt héten csütörtökön jött el az ideje meg a lehetősége, hogy élőben részt vegyek egy órán. Hát nagyon kemény több, mint egy órán át tekerni, meg kiállni a nyeregből, meg ellenállást változtatni. Konkrétan egy tavat izzadtam magam alá, nem is tudtam, hogy van bennem ennyi folyadék, szerintem a szanuában nem szoktam ennyire izzadni. A vádlim a végén már folyamatosan be akart görcsölni (még sosem tudtam úgy futni, hogy görcs álljon a vádlimba 🙂 ), a combjaim nem akarták vinni a testemet. A spinning nem gyerekjáték. 🙂 Tegnap azért elmentem másodszorra is, és már kisebb lett a belőlem kifolyt víz mennyisége, de lehet, hogy csak azért, mert ez rövidebb óra volt. Mindegy megyek még, mert ami ennyire taccsra tesz, azt csak azért is csinálom.

Miután a múlt héten csütörtökön reggel megint szaladtam egy kicsit tempósabbat az esőben (ami csak addig esett, amíg futottam, mire indultam a munkába szépen elállt), majd pénteken még egy kicsit a kondiban is kínozgattam a lábamat, szombaton Velencére autóztam 50 km-t futni. Ekkor volt az Optivita Kupa 3. állomása. Egy 2,2 km-es pályán kellett megtenni 22 kört. Volt benne egy kis szint is, nem vészes, de az ember pár tíz km után már a kicsit is nagynak érzi. Mármint, ha emelkedő. Szóval a tervem annyi volt csak, hogy megnézzem meddig tudok öt perces km-kel elfutni. Hát, nem egészen úgy ahogy terveztem, de kiderült. A rajt környékén még egészen jó kis futóidő volt, kicsit borús, nem túl meleg. Fél óra múlva aztán kisütött a nap, és megint meg kellett állapítanom, hogy többet kellene futnom olyankor, amikor 20 foknál melegebb van, mert elég rosszul viselem a hőt. Ezzel mondjuk még együtt lehet élni, többet kell inni, folyamatosan vizezni az fejet, meg kinek mit, és akkor lehet futni. Egészen jól ment minden 20-25 km-ig. Bár már az elején éreztem a lábaimban a fájdalmat, de úgy gondoltam, hogy ha bemelegszenek el fog múlni. Hát nem. A szétspinningelt (alkottam egy új szót asszem) lábaim nem akartak futni. Egy idő után mondjuk lépni sem. Jó kis küzdelem volt, végül 4 óra 34 perc alatt tudtam le a félszáz kilométert. Megfogadtam, hogy leírom százszor, hogy: “hosszú futás előtt nem megyek többet spinningre”.

Másnap aztán regenerációképpen  elmentem biciklizni, egy könnyű kis kört tettem meg, aminek – szerencsére már a vége felé – kaptam egy jó kis hátsó defektet. Mostanában úgysem cseréltem a hátsó kerékben belsőt, legalább tudom, hogy nem felejtettem el.

Futás az volt ma reggel, megint a friss, hűvös reggeli időben. Hétvégén már tényleg délben fogok menni.

máj 132015
 

Szóval Sárvár után a regenerációé volt a főszerep. Csütörtökön tehát nem volt résztáv, csak egy könnyű Rákos-patak kör, úgyis olyan régen futottam már itt. Mióta kerékpárral is ugyan ezt az utat teszem meg reggelente már nincs sok kedvem futni is itt, szerencsére másfelé is tudok indulni. Mondjuk pénteken pont Rácalmáson voltam kihasználva a hosszú hétvégét, így egy szintén régen teljesített Rácalmás-Kulcs-Rácalmás kört tettem meg, pulzust most nem néztem, csak futottam, ahogy jólesett. Szombaton aztán domboztam – vagyis emelkedőztem – egy kicsit Dunaújvárosban, 6x másztam fel a meredélyen. Sajnos délutánra valami bajom lett, ment a hasam, meg hánytam, nem volt jó móka, szerencsére pár óra alatt elmúlt, de olyan gyenge lettem utána, hogy vasárnap nem tudtam menni futni. Hétfőn meg nem tudtam menni kondizni. Aztán kedden elindultam kocogni, de 3 km után visszafordultam, szédültem, meg semmi erőm nem volt. Csúcs szuperül hangzott, főleg, hogy a hétvégére több esemény is tervben volt. Egy nappal később ezért újra próbálkoztam, ezúttal a már szokásosnak nevezhető céges Margit-sziget körön, és bár nem gyorsan, de tudtam futni. Ezt jó jelnek vettem. 🙂 Annyira, hogy másnap reggel köröztem egy tempósabbat, és megint nem volt bajom. Tök jó, túléltem a hasbajt. 🙂 A péntek aztán kondival és pihenéssel telt.

 Szombat reggel Érden kezdtem, ahol már 0 órától ment a 2030 perces váltófutás. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy kb 5,2 km hosszú aszfaltos rész a Duna mellett (a Gát), ahol péntek éjféltől vasárnap délelőtt 9:40 percig valaki(k) mindig fut(nak). Igen, non-stop. Nagyon jó felkészülés tud lenni az UltraBalatonra, és élménynek sem utolsó. És azért pont 2030 perc, mert ennyi Érd irányítószáma. Mindennek megvan az oka. 🙂 Szóval reggel hattól itt tettem meg két kört, Róka és Lemúr Miki (és a szóviccek) társaságában. Egy gyors zuhanyzás-átöltözés-kocsin nyári gumi átszereltetés után már indultam is Szekszárdra, ahol már harmadszor futkároztam a Borvidék Félmaratonon. Ez szerintem ugyan nem terepfutás, de eléggé izmos emelkedőkkel tarkított a pálya, és a lejtők sem veszélytelenek, főleg az ilyen beszariaknak, mint én. A vége kicsivel több, mint 23 km lett a félmaratonnak.

Borvidék Félmaraton

Borvidék Félmaraton

A lábaimban már kellemes fáradság csírája kezdett mutatkozni, de azért egy zuhany-átöltözés kombó után már ismét Érden voltam, ahol futottam megint két kört, majd pihentem kicsit. Kb egy óra múlva ismét a gáton köröztem, ezúttal négyet, immár teljes sötétben, hol fejlámpával, hol anélkül. Nagyon hangulatos éjjel az érdi gát. Bár minden futás után szinte azonnal levettem magamról az izzadt ruhákat, azért éjfél után kezdtem kicsit fázni. Beültem hát a kocsiba, és csináltam meleget, ebben pihengettem egészen pirkadatig. Elhagyva a jármű szél- és hideg védett ölét két kört futkároztam a leendő UB-s váltótársammal, Zolival. Majd egy kis pihenő után még egyet. Végül kilenckor még egy utolsó körre beneveztem, és ezzel el is telt a 2030 perc. Nagyon jó kis közösségi esemény volt ez a futás, ha lesz még, biztosan megyek.

Zolival a gáton

Zolival a gáton

A héten kedden egy kicsit tempósabbra vettem a futást, jól esett a friss reggeli levegőt kapkodni. 🙂 Ma pedig a szokásos szerdai céges szigetkört kocogtam le.

Folytatása holnap reggel következik.

ápr 292015
 

Megint egy település, és megint futás. Másodszor gondoltam úgy, hogy muszáj 12 órát futnom, mert az előző is milyen jó volt. Hiába, az agy úgy tűnik tényleg csak a pozitív dolgokra emlékezik, és a tizenegy és feledik órára meg nem. Mindegy, még sose futottam Sárváron – sőt még soha nem voltam Sárváron.

Szép város. 🙂

Viszonylag korán kellett kelnem szombaton, hogy odaérjek a tíz órás rajtra Budapestről. Sikerült is másfél órával korábban beállnom a parkolóba, ami azután másnap kora délutánig a táborhelyem/frissítőpontom volt. Kicsit bandázgattam az ismerősökkel, aztán elkezdődött a körözés a valamivel hosszabb, mint 1 km-es pályán. Elég meleg volt, így már az elejétől fogva folyamatosan ittam viszonylag sokat, egy idő után ettem is napraforgó magot, majd kesudiót, illetve a saját készítésű “vitatigrisemet”, a banán-narancs-eper turmixot. A hirtelen jött jó idő annyira nem tett jót, próbáltam magam hűteni, kevés sikerrel. Azért a két pólóból egyiket sem vettem le. 🙂

Nem tudom, hogy miért, de kb három óra környékén nagyon elkezdett fájni mind a két combhajlítóm. Egy ideig minden lépés olyan volt, mintha jó erősen ráütöttek volna hátulról a lábamra. Nem volt kellemes így futni, de próbáltam nem erre gondolni – vagyis inkább kitalálni, hogy mitől lehet ez; Székesfehérváron nem volt ilyesmi gondom -, aztán megszoktam, hogy ez most ilyen lesz. Vagy múlt a fájdalom, vagy bejött a nem veszek róla tudomást technika, de viszonylag jól tudtam haladni. Persze a meleg miatt többször álltam meg frissíteni, illetve több nem tervezett ücsörgés is volt egy jó kis hűvös helyen, de amikor futottam, akkor érzésre jobban ment, mint az első alkalommal.

Az órám persze félremérte a távot, pedig most sűrűbb mintavételezésre állítottam. Nem baj, igazából nem is érdekelt, hogy hogyan állok, tíz óra futás után néztem meg először az eredmény jelző táblát. Az látszott, hogy nem lesz meg amit elképzeltem magamnak táv, de még a székesfehérvári km szám elérése is kétségesnek látszott. Ezután már végléppp csak azon voltam, hogy fussak a hátralévő időben. Sétálni nem akartam. Megint nagyon kellett küzdenem fejben, hogy az utolsó egész kör befejezése után nekiinduljak a maradék három percre, aztán persze mentem.

Végül 113,04 km-t futottam, ami hárommal kevesebb, mint Fehérváron, és héttel kevesebb, mint a tervem. Azért csak kicsit voltam rossz kedvű emiatt, mert a második 12 órámat is végigfutottam, tudtam valamennyire alkalmazkodni a nem túl kellemes körülményekhez, szóval az egyik szemem örül, a másikat meg becsukom, és akkor megint csak a szép dolgok maradnak meg. 🙂

Egyébként a combfeszítőimben lévő fájdalmon kívül – amit még ma is érzek – nem volt semmi testi kínom. Nem dörzsölt/mart/sebesített ki sehol a ruha, nem volt gond a gyomrommal, és fejben is egész jól bírtam a 12 órát. Alakul a dolog. Most is a Nike Vomero 8-ban futottam, és semmi talpfájás nem volt ezúttal, egyre jobban kedvelem ezt a cipőt, és egyre kevésbé gondolom, hogy nekem Hoka kell.

Lendületben .)

Lendületben .)

Ez a hét a regeneráció jegyében telik, a kondiban is, és a futásban is. Például a csütörtöki résztávos edzést is áttettem a jövő hétre, most csak max 10 km-es kocogások vannak. Például kedden, nagyon lassan, könnyű fájdalommal a combjaim hátsó részében. Ma pedig a szokásos céges szigetkört tettem meg, ezt is beszélgetősre véve.

Hát így telik a tavasz mifelénk. 🙂