Balaton » Keratomié
jún 292015
 

Az év első felének legjobban várt futóeseménye. A legnagyobb hazai futóbuli a csapatoknak. A legnagyobb itthoni kihívás az egyénieknek. 220 km a Balaton körül. Ez mind az UltraBalaton, amit idén párosban teljesítettem.

Minden jól alakult: eleget futottam tavasszal, bár voltak nem túl jól sikerült versenyek és edzések, azért összességében megfelelőenek ítéltem a felkészültésgemet. Készítettünk tervet futótársammal, Zolival, hogy ki mikor mennyit fog menni, béreltünk kamerát, voltak lelkes segítőink, szóval minden a lehető legjobban alakult.

Már pénteken a kora esti órákban megérkeztünk Aligára, hogy találkozzunk az ismerősökkel, átvegyük az időmérő eszközt, és magunkba szívjuk kicsit az UB hangulatát. Ez sikerült is, és még időben odaértünk a szállásra, ahol valamennyit még aludni is tudtunk. Szombaton 9:30-kor volt a rajtunk, ezért reggel sem kellett nagyon korán kelni, volt idő mindenre. Kényelmesen átkocsikáztunk Aligára, és vártuk a rajtot. Az összes páros és három fős csapatot együtt indították el fél tízkor. Zoli kezdte a futást, a rajt utáni első pár tíz métert együtt nyomtuk, aztán egyedül folytatta. Már ekkor látszott, hogy nagyon meleg lesz, de az első km-ek vidáman teltek. Átmentünk az első váltópontra, ahol mi nem váltottunk, de jött Zoli, frissített, és már ment is tovább, egyelőre minden a terv szerint alakult.

Én Balatonalmádiban vettem át a chipet, és indultam meg vele Pécsely felé. Nem mondom, hogy fáztam, viszont jól esett, hogy végre futhatok, örömmel rohantam a váltópont felé. Nyilván itt kellett volna gondolkodnom, hogy ne fussam el már az első 20 km-t, de nem tudtam gondolkodni, a futást viszont élveztem, és ez akkor elég rossz kombónak bizonyult. 28 km múlva váltottunk ismét, ekkor már hatalmas volt a hőség. A nagy meleg pont a következő szakaszon párosult egy irdatlan emelkedővel, ami fogyasztotta szépen a résztvevőket. Zoli ezen felment, de később akadt egy kis problémája, így előrébb hoztunk a váltást a tervezetthez képest kb 3 km-rel. Itt már nem esett annyira jól a futás. Folyamatosan görcsölt a vádlim, ami azért érdekes, mert eddig ilyen problémám még sosem volt futás közben. Nem tudom mi történt, de mivel nyújtás után sem lett jobb, úgy döntöttem, hogy lassan kocogok, és tűröm a fájdalmat, majd elmúlik. Így mókázva futottunk együtt én meg a két vádlim. És Ildi, aki rendületlenül jött mellettem, és adta a vizet amikor kértem. Ezen a ponton és helyen is megköszönném a segítőinknek a támogatást, amit kaptunk Tőlük az egész futás alatt, nem lehetett könnyű elviselni minket, semmilyen téren. (Ha csak a szagomra gondolok eszembe jut egy mezőgazdasági üzem, ahol már egy ideje nem takarítottak. 🙂 ) De szuperek voltak, és jöttek mellettünk, és furikáztak egyik váltópontról a másikra, hoztak kávét meg sört, meg vizet, szóval tényleg le a kalappal, köszönöm.

Tehát Badacsonytördemicig kellett valahogy eljutnom, és nem volt könnyű. Valakik úgy gondolták, hogy milyen jó móka lesz valami szőlőhegyekre felfutni, meg onnan le, aztán lelépcsőzni(!) egy borospincébe, ahol hideg van és furcsa szag. Még jó, hogy erős a gyomrom, különben elgondolkodtam volna rajta, hogy valamelyik hordó tövébe teszek egy kis ajándékot a szervezőknek. Az utolsó kanyarban ráadásul valahonnan előkerült egy fotós, aki megörökítette az agonizálásomat. Nem a boldogság volt az első szó ami eszembe jutott akkor.

220

Kiérve a pincéből újra meleg, és futás(hoz hasonló mozgás) és tovább. Csak nem akart jönni a váltópont, egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú utcán kellett futni sokoáig, szerintem ilyen hosszú település nincs is Magyarországon, biztos, hogy valami trükk volt, de még nem jöttem rá, hogy mi. Na mindegy, csak letelt ez a 30 km is, és végre átadhattam a chipet, és lerogyhattam valami híd tövébe. Itt – miután valahogy összekapartam magam – próbáltam nyújtani kicsit, de elkezdetm fázni, meg a vádlim is fájt, szóval nem volt túl rózsás a helyzet, de azért még volt hátra 50 km futás, úgyhogy ezzel nyugtattam magam. 🙂

Miközben én kocogtam, Zoli is helyrejött valamennyire, szóval haladtunk a cél felé, ha nem is terv szerint, de legalább folyamatosan. Rám fél tizenegykor került ismét a sor, kb 20 km-t kellett megtennem, immár sötétben, fejlámpával. Nem bántam, így legalább a gondolataimba tudtam mélyedni, szerencsére volt miről elmélkednem. És így nem a vádlimban lévő fájdalomra koncentráltam. Egészen gyorsan eltelt az idő (legalábbi sén úgy éreztem), és megint váltottunk. Ekkor már nem volt meleg, futáshoz viszont egészen kellemes volt a hőmérséklet. Balatonfenyvesen fél háromkor próbáltam ismét futást imitálni több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel, ezzel 17 km-rel kerültünk közelebb Aligához.

Amíg Zoli futott próbáltam nyújtani a vádlim, hátha jobb lesz, és tényleg kicsit mintha segített volna. Már a járás is egészen jól ment. 🙂 A következő szakaszomra beállt mellém az egyik munkatársam, aki céges csapatban futotta a Balaton kört, és Ő már végzett a saját etapjaival. Végigbeszélgettük a 12 km-t, és szinte nem is éreztem a lábaim fájdalmát. Jó volt Vele futni.

Zoli utolsó szakasza következett, becsülettel végigküzdötte, pedig gondolom nem a futást tette volna az első helyre, ha akkor megkérdezik, hogy most éppen mit szeretne csinálni. Már csak 10 km volt hátra, ami nekem jutott. Itt már a gyomrom is megadta magát, minden WC-nél meg kellett állnom, de újraindulás után kb 1 km-rel mindig újra jöttek a görcsök. Vidám kis mozgás volt.

Végül jött a kapu, ami bevitt a Club Aligába, ahonnan már csak néhágy méter volt a célig. Zolival együtt haladtunk át a célkapun, és örültünk, hogy sikerült a nehézségek ellenére teljesíteni a 220 km-t.

11304463_785488524904661_912318578_n

A sok közben felmerült probléma ellenére örülök, hogy ebben a felállásban teljesíthettem idén az UB-t. Zoli nagyon jó futótárs, a segítőink szuperek voltak és türelmesek. Mindannyiuknak köszönöm az a 24 óra 39 percet, ami alatt megtettük a kört. Jó volt Veletek, és mindenképpen fussunk még együtt!

máj 272015
 

Van úgy, hogy felmerülnek bennünk kérdések. Valami, vagy valaki hatására elgondolkodunk a dolgokon. Például, hogy mit miért teszünk az életben. Mivel töltjük a napjainkat? Mit csinálunk? Élünk mi egyáltalán? Van a munka, meg a hobbi, ami lehet sport is, például a futás.

Kicsiben kezdődik.

Mondjuk munka után kimegyünk néhány kilométerre, bele-bele sétálva. Aztán egy háztömb, majd még egy. Hétvégén már egy kicsit hosszabbat futunk, és jól esik. Jönnek a versenyek, az erre való felkészülés, és ott találjuk magunkat, hogy nem csinálunk mást, csak dolgozunk, futunk és alszunk. És élvezzünk. De van ami gyorsabban rohan nálunk, nem érjük utol soha. Az idő nem áll meg, nem fárad, egyenletes tempóban fut, ki tudja honnan hová. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem tudjuk, hogy miért csinájuk, de csinálni kell, mert nincs más, csak ez maradt. Csak a futás maradt.

Hétvégén UltraBalaton, ezúttal párosban. Hosszú lesz az a fejenként 110 kilométer, és 22 óra. Nem is lesz másra idő, mint futni, meg pihenni. Hiába leszünk öten – két futó, és három segítő -, a futás mégiscsak magányos dolog. Elindulunk, és csak megyünk, amíg bírjuk, vagy le nem váltanak. És utána azt mondjuk: jó volt, élveztük. És tényleg így van. Élveztük, hogy megdolgoztunk a teljesített távval, hogy sikerült elérni a kitűzött cél, hogy gyorsabban/messzebbre futottunk. Ezt mind magunk értük el, mert a futás magányos dolog. De aztán jó lenne megosztani valakivel, hogy miért is élveztük. Beszélgetni róla, mit éreztünk közben, mi vett rá, hogy akkor is tovább menjünk, amikor már fájt a lépés, amikor minden mozdulatra agyunk heves tiltakozásba kezdett. És jó lenne, ha olyannak monhatnánk el, aki megért. Aki maga is tudja milyen menni (futni) az úton. Aki volt már hasonló helyzetben, és akkor mi hallgattunk meg. Jó lenne. De az élet nem ilyen. Az élet olyan, hogy, ha találunk is ilyen embert, akkor az a legritkább esetben fog minet hallgani, és mi őt. Mert már mással beszélget. Még akkor is, ha velünk is szeretne. Két emberrel márpedig nem lehet, dönteni kell. De dönteni nehéz, és fájdalmas.

Olyan jó lenne csak úgy elindulni, mint Forrest Gump, és csak futni-futni sok-sok időn át, és nem törődni semmivel, és senkivel. Azért akik közel vannak hozzánk ott lennének velünk, minden egyes lépésben. Akiket szeretünk (hm, leírtam ezt a szót úgy, hogy nem a futásra értettem), akikkel (akivel) megosztanánk mindenünket. Vagy lemondanánk bárminkről. Akár az életünk egy részéről is. Akár a futás egy részéről is.

De mi csak futunk tovább, egyedül, egyre messzebbre, és a végén már esély sem lesz arra, hogy valaki meghallja a hangunk.

Már 242015
 

Nem tudom, hogy Vernének igaza van-e, és 80 nap alatt tényleg körbe lehet-e mondjuk hajózni a Földet, de az most már biztos, hogy négy nap alatt körbe lehet futni a legnagyobb magyar tavat, a Balatont. Bár sokan bizonyították, hogy egyedül is meg lehet tenni a majdnem 200 km-t, én még nem éreztem magam ehhez elég felkészültnek, így párosban vágtam neki a távnak. Balaton Szupermaraton volt a hétvégén.

Mielőtt azonban a tárgyra térnék, csak a tényszerű dokumentálás jegyében teszek említést két futásról, amely megelőzte a BSZM-et. Az egyik egy vasárnapi Rácalmás-Dunaújváros oda-vissza, a másik pedig a szokásos kedd reggeli kocogás, most tényleg nagyon visszafogottan, körbe-körbe. És, mielőtt elfelejtem: ma reggel a regeneráció jegyében töltöttem el 10 km-t a Rákos-patak mentén, és egy 400 méteres körpályán. Ennyi kitérő után tehát irány a Balaton!

A távokat szépen egyenlően felosztottuk egymás között, sikerült tök jó szállást foglalni Keszthelyen, szóval már csak futni kellett. Csütörtökön tíz óra előtt értünk Siófokra, csodálatos napsütés, rengeteg ember, sok ismerős, és persze hatalmas tömeg a WC-k környékén. Minden nap három szakaszra volt osztva, az első nap az első két szakasz nekem jutott, ezért engem érdekelt jobban a mellékhelyiség, egy kis várakozás után meg is néztem egyet belülről. 11 órakkor aztán eldördült a rajtduda, és elindultunk. Egészen egyenletes tempóban haladtam, a célom csak annyi volt, hogy öt percen belüli ezreket hozzak. Így érkeztem meg Balatonszemesre, ahol átadtam a rajtszámot és a dugókát a váltótársamnak, aki hasonló tempóban tudta le a Fonyódig hátralévő első napi adagot. Elégedettek voltunk, de volt még hátra három nap.

A második rajt az előző napi cél helyszínén volt, ezúttal futótársam vállalta magára a két első szakaszt, és jó iramban teljesítette azt. Én Keszthelyen vettem át tőle a stafétát, és az aznapi célig, Szigligetig futottam. Így visszagondolva ezt a 21 km-t élveztem a négy nap alatt a legjobban. Jól ment a futás, ráadásul, ahogy fordultunk rá a Balaton északi részére egyre szebb helyeken mentünk.Az utolsó párszáz méter azért megdolgoztatott rendesen, sikerült ide tenni a szakaszban lévő szintkülönbség 95 %-át. Jó volt célba érni, és lerogyni a fűbe. 🙂

A harmadik és a negyedik napon kipróbáltuk, hogy milyen az, amikor nem egybe futunk két szakaszt. Először én kezdtem 13 km-rel – szépen lástzik, ahogy elfutottam az elejét – , majd, miután munkatársam megfutotta a nap leghosszabb szakaszát, rohangásztam még egy kicsit. Na ez már egyáltalán nem esett jól. A táj mondjuk szép volt, már amikor tudtam figyelni, és nem azzal voltam elfoglalva, hogy milyen kellemes kis fájdalom van a combjaimban. Az örömöm elég nagy volt, amikor végre beértem a szerintem legszebb Balaton parti településre, Balatonfüredre. Este nem kellett kétszer mondani, hogy aludjak. Az utolsó nap aztán egy kis keveredéssel indult, mert egyikünk sem nézte meg, hogy pontosan hol van a rajt helyszíne. Mind a ketten azt gondoltuk, hogy az előző napi cél, az a másnpi rajt. Majdnem, de nem. 🙂 Végül mind a hárman (mi, és a kocsi) is odataláltunk sikeresen a rajthoz. Ezt a napot társam kezdte, és fejezte be, én a középső 20 km-t futottam. Ez most jobban ment és estett, mint előző nap, bár a lábaim nem voltak 100%-osak, azért megbízhatóan vittek előre. Ez a szakasz is egy kellemesnek nem mondható hegymászással zárult, kívánni sem lehet rosszabbat. 🙂

Végül három nap után ismét Siófok következett, visszaérkeztünk oda, ahonnan indultunk. Körbefutottuk, megcsináltuk.

Míg vártam a társam érkezését, néztem a befutókat, a váltók örömét, az egyéniek megfáradt mosolyát, és amikor Ladányi Tímea – aki első lett a kategóriájában – a célbaérés után örömkönnyekre fakadt, egy kicsit nekem is belement valami a szemembe.

Négy nap alatt tehát megtettünk összesen 194 km-t, végig belül az öt perces ezreken, ezzel a 8-ik helyen végeztünk. Persze nem ez a lényeg, hanem, hogy újabb nagyszerű élményekkel lettünk gazdagabbak, jól éreztük magunkat, és azt csináltuk, amit a legjobban szeretünk: futottunk.

Megcsináltuk

Megcsináltuk

jan 072015
 

Már vagy tíz perce próbálok értelmes címet kitalálni, de csak ezt sikerült. Megígérhetem viszont, hogy lesz második rész is. Harmadik viszont nem valószínű. Olyan régen írtam, hogy fel kellett daraboljam az emlékeimet, mert egyben még nekem is kicsit sok. Ez a rész a tavaly év végi futkározásaim mementója lesz.

Majnem egy hónapja, december 9-én volt az előző olyan bejegyzés, ami nem karácsonyi, vagy év végi összegző-következő év tervező volt. Még azon a héten csütörtökön megörvendeztettem magam ismét egy 20-as körrel a XVI-ik kerületben, sötétben, ködben, a Szilas-patak parton, az új bicikliúton. Könnyed, 140-es pulzus alatti kocogás volt, még, ha a Garmin által mértek ezt ismét nem támasztják alá. Szombaton aztán munkanap volt, de mivel elfelejtettem beállítani a telefonom ébresztőjét (hétköznapokra be van állítva reggel ötre, de hétvégéken mindig kézzel állítom, ha kell), ezért fél órával később keltem, így az aznapra tervezett 20 km helyett csak 15-öt tudtam összekörözni a szokásos körözős helyemen. Vasárnap gondoltam futok egy hosszabbat, de pont céges ügyeletben voltam, és nem egészen öt km-nél vissza kellett fordulnom dolgozni kicsit. Hazamentem, megcsináltam amit kellett, de utána már nem indultam neki újra. Így lett 9 km az aznap teljesített táv.

Mivel eléggé benne volt a mehetnék a lábamban, ezért hétfőn munka után is szaladtam egyet, ez kicsit tempósabb lett, valahogy jobban fel voltam pörögve. Kedden aztán megint az alapozós pulzuskontrollos csigatempóban hasítottam az aszfaltot, valahogy így. Csütörtökön változatosságra vágytam, így nem egy kört futottam a kerületben, hanem egy oda-visszát, ugyan azon az útvonalon. Ja, mifelénk ilyen a változatosság. Pénteken aztán céges karácsonyi party volt, aminek folyományaként a szombatra tervezett futás elmaradt. Hiába, öregszem; régebben azért egy tízest kimentem volna futni egy átbulizott éjszaka után. Vasárnap azért elmentem Érdre, és nyomtam hat kört a gáton, jó társaságban, nem emlékszem, hogy milyen időben. Ekkor használtam utoljárra (a jelenlegi állás szerint) Edét futáshoz. Ede egyébként Garmin FR 410-es, és amellett, hogy egy szuper futóóra, küzd némi kihívással a pulzusmérés terén. Persze megértem, hogy az nem az óra hibája, ha pulzusmérő öv vagy jeladó nem megfelelően működik, de egy év alatt már a második szett öv-jeladó kombót fogyasztja, ami egy kicsit soknak tűnik. Ezért úgy döntöttem, hogy Suunto-ra váltok, idáig csak pozitívumot hallottam az Ambit2 S-ről. Szép sárga (hivatalosan “lime”) színben tettem magamévá, és idáig tényleg nem sok negatívumot tudok róla mondani. Kicsit szokatlan a Garmin után: nagyobb, rendesen beállítani csak a Movesount oldalon lehet, majd azt szinkronizálja az órára, nekem kicsit halknak tűnik a csipogása – eddig ezek tűntek fel. Viszont jól méri a pulzust, a pánt nem dörzsöli ki a mellkasomat, lehet rá appot írni, totál multisport (van triatlon módja is 🙂 ), és akár 25 órát is bírja egy feltöltéssel, GPS-szel, pulzusméréssel. Mondjuk pont karácsony előtt vált elérhetetlenné a Movescount oldal, ahol a beállításokat lehet megtenni, illetve a futásokat lehet az óráról letölteni, és csak december 26-án lett újra használható. Addig kényetelen voltam az alapbeállításokat használni.

Futottam persze így is, már csak azért is, mert az év hátralévő részében szabadságon voltam, ami közben főleg Rácalmáson időztem. Kondizni így nem tudtam menni, és a családi programok mellett (vagy miatt) minden nap tekeregtem pár órát a szabadban. December 22-én például 15 km-t, majd ugyan ennyit másnap is. A hét további részére igazi csemegét eszeltem ki magamnak: 6 nap, hat futás, minden nap az előzőnél 10 km-rel több, 10 km-ről indulva. Szóval 10-20-30-40-50-60 km, szépen sorban. Csak, hogy szokjam a sorozat terhelést. Az első három nap felhőtlen boldogságban telt, 10 km Rácalmáson, 20 km Ráaclmás és Dunaújváros között, 30 km Rácalmás és Adony között. Minden nap más útvonalon, minden nap figyelve a pulzusra. Tökre élveztem. A negyedik nap a Rácalmás-Pentele híd útvonalon tudtam le a 40 km-t, itt már azért éreztem a lábaimat, és itt most nem a szagára gondolok. Vasárnap aztán nekimentem a 50 km-nek, de itt már erősen kellett koncentrálnom, hogy futáshoz minimálisan hasonlító mozgással tudjak haladni. Sokat segített, hogy ezúttal Dunaújvárosban az alsó Duna parton kocogtam oda-vissza, ahol egy jó darabig együtt futottam egy sporttárssal, beszélgetve azért gyorsabban mennek a km-ek. Délután aztán egy időre visszatértem Budapestre, mert egy csomó sör volt beígérve, ha így teszek. Az este tehát jó hangulatban telt, másnap ennek megfelelően indultam neki a 60 km-es távnak. És ennek megfelelően futottam csak 10 km-t. 🙂 Nem volt olyan testrészem, amelyik ne tiltakozott volna a mozgás ellen, és nem tudtam megállapítani, hogy az esti sörök, vagy a megelőző napok futásai könyörögnek hangosabban megállásért. Legtöbbször figyelmen kívül hagyom az apró jeleket, amelyek kedvenc tevékenységem abbahagyására ösztönöznek, ezúttal azonban fejben is gyenge voltam, nem csak testben. Említettem már, hogy öregszem? 🙂

December 30-a pihenőnap volt, ki is használtam, nem mozogtam semmit. Szilveszter napján aztán ismét Érdet vettem célba, ahol második alkalommal rendezték meg a találóan “Szilveszteri futás”-nak keresztelt eseményt. Ez egy kis jótékonysági futás, ahol nem egészen 4 km-t kell (lehet) futni. Ezt teljesítettem tehát az érdi futótársakkal, valahogy így. Előtte még bemelegítésként kocogtam egyet Érd központjától a gátig, meg vissza, most már tudom, hogy ez a táv majdnem 6 km.

Ezzel lassan vége is van a tavalyi évnek, de nem léphetek úgy át 2015-be, hogy el ne mondjam: párosban neveztem az UltraBalatonra. Most, hogy kicsit emelték a távot, ez 110 km futást jelent fejenként, non-stop. Nem lehetetlen, már csak azért sem, mert “a lehetetlen nem létezik”.

nov 182014
 

Végül az időjárás olyan lett, amilyennek az Időkép írta. Pedig reggel Budapesten még egészen jó futóidő volt, aztán a célállomás felé közeledve lett egyre esősebb. Mire Siófokra értünk, már rendesen esett. A rajtig hátralévő másfél órát körbenézéssel, rajtszám átvétellel, fázással, meg ázással töltöttük. A kezdés előtt fél órával futottunk össze a munkatársaimmal. Én ezen a szezonzáró Balaton-parti futákorozáson az egyéni félmaraton mellett egy kétfős váltó első embereként is részt vettem, céges színekben. A rajtszámok felaggatása után (a váltó miatt három is volt nálam induláskor, ebből egyet aztán féltávnál leadtam), kicsit késve indultunk a rajtzónák felé. A hátralévő tíz percbe még egy vécézés is belefért, ez azért nagy dolog. Végül csak sikerült beállnom az egyes zóna végébe. Nem éreztem – amit a nevezéskor ezek szerint igen -, hogy képes lennék a zónának megfelelő tempóban futni, de a kettes részbe nem engedtek be. Ilyen, ha az ember egy kellemes őszi napon nevez futóversenyre, nem számolva azzal, hogy a kellemes idő egyáltalán nem garantált az esemény napján is. Mindegy, gondoltam, ha már innen indulok, akkor legalább megpróbálom nem feltartani a többieket. Pontban tizenegy órakkor el is indultunk, addigra mintha kicsit alábbhagyott volna az eső. Vagy csak már megszoktam. Belőttem magamnak egy 4:30-as tempót, az, ha nem is kellemes, de legalább tudom tartani egy ideig – aztán majd lesz, ami lesz. A rajt után nem sokkal megláttam előttem néhány méternyire Zsoltot (akivel tavaly az érdi futások során ismerkedtem meg, és idén egyéniben teljesítette az UltraBalatont). Váltottunk pár szót, aztán futottunk egymás mellett, minimális beszélgetést folytatva. Jó társaságban hamar mennek a km-ek, és a tizedikhez érve nekem meg kellett állnom váltani. Mondtunk egy hajrát, és elváltak útjaink. A féltáv után a munkatársammal folytattam tovább a futást, pontosabban próbáltam meg tartani a tempóját. Továbbra is 4:30-as ezrekkel mentünk, de már egyre jobban fáradtam. Minden frissítőponton ittam egy-két korty vizet futás közben, illetve féltávnál alkoholmentes sör örömökben is volt részem, a váltótársam jóvoltából. A vége felé közeledve már csak annyi célom volt, hogy tartsam a futótársam által diktált tempót – nem ment könnyen. Az utolsó 2-3 km-en zombi módban futottam. Végül 1:34:14-es idővel értem célba. Elég rendesen kifutottam magam, de pár perc múlva, mikor kifújtam magam, megállapítottam, hogy azért jó mulatság volt. Dupla hab is van a tortán: majdnem három percet javítottam az eddigi legjobb félmaratoni időmön, illetve a párosok versenyében a harmadikok lettünk. Ennek köszönhetően ottmaradtunk az eredményhirdetésre, amely elég hosszúra nyúlt, mert a Wizz Air Félmaraton és a Spar Budapest Maraton korosztályos díjátadója is ekkor volt. Mindenesetre jó volt életemben először egy dobogón állni. 🙂

ppic_Intersport_Balaton_Maraton2014_vas_felmaraton_2580

Ezzel hivatalosan is vége a futószezonnak, és megkezdődhet az alapozás a jövő évre. Ennek jegyében kocogtam reggel egy jót. Mostantól ezek lesznek: hosszú, lassú futások, figyelve a pulzusra, élvezve a mozgást.

Jöhet a tél.