frissítés » Keratomié
ápr 292015
 

Megint egy település, és megint futás. Másodszor gondoltam úgy, hogy muszáj 12 órát futnom, mert az előző is milyen jó volt. Hiába, az agy úgy tűnik tényleg csak a pozitív dolgokra emlékezik, és a tizenegy és feledik órára meg nem. Mindegy, még sose futottam Sárváron – sőt még soha nem voltam Sárváron.

Szép város. 🙂

Viszonylag korán kellett kelnem szombaton, hogy odaérjek a tíz órás rajtra Budapestről. Sikerült is másfél órával korábban beállnom a parkolóba, ami azután másnap kora délutánig a táborhelyem/frissítőpontom volt. Kicsit bandázgattam az ismerősökkel, aztán elkezdődött a körözés a valamivel hosszabb, mint 1 km-es pályán. Elég meleg volt, így már az elejétől fogva folyamatosan ittam viszonylag sokat, egy idő után ettem is napraforgó magot, majd kesudiót, illetve a saját készítésű “vitatigrisemet”, a banán-narancs-eper turmixot. A hirtelen jött jó idő annyira nem tett jót, próbáltam magam hűteni, kevés sikerrel. Azért a két pólóból egyiket sem vettem le. 🙂

Nem tudom, hogy miért, de kb három óra környékén nagyon elkezdett fájni mind a két combhajlítóm. Egy ideig minden lépés olyan volt, mintha jó erősen ráütöttek volna hátulról a lábamra. Nem volt kellemes így futni, de próbáltam nem erre gondolni – vagyis inkább kitalálni, hogy mitől lehet ez; Székesfehérváron nem volt ilyesmi gondom -, aztán megszoktam, hogy ez most ilyen lesz. Vagy múlt a fájdalom, vagy bejött a nem veszek róla tudomást technika, de viszonylag jól tudtam haladni. Persze a meleg miatt többször álltam meg frissíteni, illetve több nem tervezett ücsörgés is volt egy jó kis hűvös helyen, de amikor futottam, akkor érzésre jobban ment, mint az első alkalommal.

Az órám persze félremérte a távot, pedig most sűrűbb mintavételezésre állítottam. Nem baj, igazából nem is érdekelt, hogy hogyan állok, tíz óra futás után néztem meg először az eredmény jelző táblát. Az látszott, hogy nem lesz meg amit elképzeltem magamnak táv, de még a székesfehérvári km szám elérése is kétségesnek látszott. Ezután már végléppp csak azon voltam, hogy fussak a hátralévő időben. Sétálni nem akartam. Megint nagyon kellett küzdenem fejben, hogy az utolsó egész kör befejezése után nekiinduljak a maradék három percre, aztán persze mentem.

Végül 113,04 km-t futottam, ami hárommal kevesebb, mint Fehérváron, és héttel kevesebb, mint a tervem. Azért csak kicsit voltam rossz kedvű emiatt, mert a második 12 órámat is végigfutottam, tudtam valamennyire alkalmazkodni a nem túl kellemes körülményekhez, szóval az egyik szemem örül, a másikat meg becsukom, és akkor megint csak a szép dolgok maradnak meg. 🙂

Egyébként a combfeszítőimben lévő fájdalmon kívül – amit még ma is érzek – nem volt semmi testi kínom. Nem dörzsölt/mart/sebesített ki sehol a ruha, nem volt gond a gyomrommal, és fejben is egész jól bírtam a 12 órát. Alakul a dolog. Most is a Nike Vomero 8-ban futottam, és semmi talpfájás nem volt ezúttal, egyre jobban kedvelem ezt a cipőt, és egyre kevésbé gondolom, hogy nekem Hoka kell.

Lendületben .)

Lendületben .)

Ez a hét a regeneráció jegyében telik, a kondiban is, és a futásban is. Például a csütörtöki résztávos edzést is áttettem a jövő hétre, most csak max 10 km-es kocogások vannak. Például kedden, nagyon lassan, könnyű fájdalommal a combjaim hátsó részében. Ma pedig a szokásos céges szigetkört tettem meg, ezt is beszélgetősre véve.

Hát így telik a tavasz mifelénk. 🙂

Már 142015
 

Alapvetés: a sok futásnál egy jobb dolog van: a még több futás.

Pont egy hete megkezdődött az idei futószezon. Székesfehérváron történt a dolog, egy 12 órán át tartó futással. Tavaly is hasonlóan kezdődött a futóév, akkor pont fele ennyi ideig körözgettem ugyanott, a Csónakázó-tó mellett kijelölt majdnem 1,1 km hosszú pályán. Tavaly nagy szél volt, idén ez szerencsére elmaradt, volt viszont szép napsütéses idő, kellemes napközbeni hőmérséklettel, délelőtt tíz órától kb délután hét óráig igazi futóidő volt.

Már péntek este Székesfehérvárra érkeztem, a húgomék ott laknak, és, hogy ne kelljen korán kelnem szombaton, elfogadtam a felajánlott kvártélyt. Hét óra előtt már fent voltam, a napfény ömlött be szobába, viszont elég hideg volt, a hőmérő nulla fok alatt mutatott. Ennek ellenére – bízva a tavaszi napsütés erejében – rövid nadrág mellett döntöttem. Felülre azért két póló és egy polár ruha került. Az első egy-két órára még kesztyűt is vettem, de napközben arra már nem volt szükség, majd csak este. Kilenc óra előtt a helyszínre értem, ahol találkoztam ismerősökkel, beszélgettünk, rajtszámot felvettünk, melegítettünk, lepakoltuk a frissítőket, és ezzel el is telt az idő a rajtig. Tíz órakkor kezdetét vette a körözgetés. Óvatos tempóban kezdtem, sose futottam még ennyi időt egyszerre, nem tudtam, hogy mi vár rám 6-7 óra futás után. Beszélgetve, kocogással telt az idő az első pár órában, ezúttal figyeltem a frissítésre, és már az elejétől kezdve ittam vizet folyamatosan, sőt most még ettem is. Mivel gélt, meg hasonló “gyárban” készült termékeket nem fogyasztok, ezért csináltam gyümölcs turmixot frissítőnek, banánból, szőlőből, narancsból és almából. Pont, mint a VitaTigris. 🙂 Ezt, és néha sós napraforgót vagy kesudiót ettem. A folyadékot vízzel és alkoholmentes sörökkel pótoltam. Végig minden rendben volt a gyomrommal és erőmmel is, így azt gondolom a frissítésem most jól sikerült.

Kettő, négy és hat óránál dudaszóra ért véget a kettő, négy és hat órás futószám, délután négytől már csak a 12 órások köröztek a pályán. Kicsit félve vártam a hat óra végét, mivel innen jött az ismeretlen, és az eddigi tapasztalataim alapján már 360 perc futás is tud fájni. De nem most. Vidáman gratulálgattam a hat órásoknak, és … futottam tovább. Nagy holtpont ezután sem volt, figyeltem a frissítésre és futottam, hol egyedül, hol beszélgetve másokkal. Hét óra körül kezdett hűlni a levegő, miután lement a nap, innentől próbáltam minél kevesebb időt nem mozgással tölteni, mert az állás után nagyon rossz volt elindulni. Az utolsó másfél óra már kevesebb beszéddel telt, csak futottunk egymás mellett egy dunaújvárosi ismerőssel. Nagyjából 7 perc/kör sebességgel haladtunk, és, mivel hideg volt, és egyre jobban fáztam, és nem akartam sokáig várni a tört kört mérő stábra, ezért eldöntöttem, hogy nem indulok neki az utolsó körnek, ha már csak kevés idő van hátra. Ezen az álláspontomon egy apró, de annál jelentősebb változást eszközöltem, amikor 11 óra 57 perckor áthaladtam a mérőponton: mégis tovább megyek. Mondjuk sejtettem, hogy ez lesz. Az agyam még saját magával sem tud dűlőre jutni. 🙂 Végül még kicsivel több, mint 700 métert tudtam futni, aztán szólt a duda. A húgomék szerencsére hoztak száraz, és meleg(ebb) rhuákat, hogy amíg várom a mérőembereket ne fagyjak teljesen meg. Azért nem mondom, hogy melegem volt. 🙂

A hivatalos eredmény szerint 116,105 km-t tettem meg, ezzel így elsőre meg vagyok elégedve, a terv a 110 km fölött futás volt. Megmutatom mit rögzített a futásból a Suunto órám, ezt. Az egy dolog, hogy kb 5 km-rel kevesebbet mért, de még a pályát sem sikerült eltalálnia. Ez elég fura egy ilyen szerkezettől, de utánaolvasva kiderítettem, hogy valószínűleg a 60 másodpercesre állított mintavételezés a ludas, az sajnos nem való ilyen körözős pályára. A gond csak az, hogy az ez alatti gyakoriság az 5 másodperc, amivel a leírás szerint pont 12 óráig bírja a szerkezet. Nem baj, legközelebb kipróbálom azzal. Ami viszont ezúttal tökéletes volt az a cipő. Van egy olyan sajátos futótechnikám, hogy trappolok (hogy miért, azt nem tudom). Általában nincs belőle gond, de pár óra futás után a Pegasus-okban általában elkezdett fájni a talpam, ami lehet, hogy a trappolás miatt van. Erre azt találtam ki (persze azután, hogy próbálok figyelni, hogy ne így fussak, de legtöbbször kevéssé sikerül), hogy nekem egy extrán párnázott cipő kell a hosszú futásokhoz. Először Hokát akartam venni, de nem volt a méretemben a kinézett típus olyan helyen, ahova be tudok menni felpróbálni. Körbefórumozva az Interneten (az egész Interneten), kiderült, hogy a Nike Vomero is jó lehet. Ha már idáig úgyis mindig Pegasus-ban futottam, akkor pedig nem olyan nagy váltás a Vomero. Így hát, bár kicsit félve, de beruháztam egyre. Jól döntöttem, mert két kisebb talpfájáskezdeményen kívül semmi – amik pár perc alatt elmúltak nyomtalanul – semmi problémám nem volt a lábam földhöz legközelebbi részével. Lehet, hogy majd egyszer kipróbálom a Hokát is, de most teljesen meg vagyok elégedve ezzel a cipővel.

Összefoglalva azt lehet mondani, hogy különösebb holtpontok, fájdalmak, egyéb hátráltató tényezők nélkül tudtam 12 órát futni, és nem esett rosszul. Kicsit féltem előtte, hogy mi van, ha fél nap alatt megutálom a futást, de nem ez történt, olyannyira, hogy legözelebb április végén Sárváron ismét ott leszek a 12 órás mezőnyben. Azt, hogy viszonylag gyorsan sikerült regenerálódnom a futás után, és közben sem volt derék vagy hátfájásom (ami tavaly néha volt a 6 órásokon), az egész télen át tartó, heti háromszori kondiedzéseknek tulajdonítom, ahol direkt a hát, csípő, medence izmait erősítettem főleg, amik a futásnál a leginkább igénybe vannak véve.

A rajt pillanatai

A rajt pillanatai

11041844_1034251126588691_3461938859320906911_o

Valahol délelőtt tíz, és este tíz óra között

10855020_1034268736586930_3049390087415141755_o

A vége flé már előjött kicsit a zombi mód 🙂

Amit még mindenképpen fel kell jegyeznem a 40 évvel későbbi önmagamnak, hogy a szombati hosszú előtt csütörtökön a terveknek megfelelően 10 km-t kocogtam körbe-körbe a közeli utcákon. A hétvége után kedden mentem ki reggel egy regenerálódós 11 km-re, kicsit megint kísérletezgettem az útvonallal. Szerdán délután aztán a munkatársakkal kilátogattunk Margitszigetre (ahol éppen folytatják a futókör felújítását), ami ezúttal is 8 km-t jelentett. A hétköznapok sorában a csütörtök következett, aminek reggelét 10 km-rel köszöntöttem. Ezzel véget is értek a hétköznapok, de csak azért, hogy legyen ismét szombat, a hatodik a nap, és ettől a héttől kezdve az utolsó, amin kaját lehet venni. Ma tehát Rácalmás és Dunaújváros között mozogtam 20 km-nyit.

Holnap lesz egy hasonló etap, meg majd kedden reggel egy rövidebb, aztán jövő hét csütörtöktől mehet a Balaton Szupermaraton. Hát nem szuper?

okt 142014
 

Nos, igen, ez még csak a második “hivatalos” maratonfutás volt. Az előzőt nagyjából egy évvel ezelőtt teljesítettem. Akkor minden szuperül ment, a cél annyi volt, hogy teljesítsem, ki nem mondott, de vágyott lehetőségnek tűnt a négy órán belüli célbaérés. Ez sikerült is akkor, nagyobb holtpontok nélkül, kisebb bosszúságokkal (a sok fordító a Városligetben, ugye).

Idén picit ambíciózusabb voltam, már ami a magamtól elvárt teljesítési időt illeti. Alapoztam ezt a hat órás futásokon szerzett rutinra (hehe), meg a 10 hónapos felkészülésre. Mert igazából tavaly december óta lényegében ez volt a célversenyem, csak jól titkoltam még magam előtt is. Közben persze élveztem a hosszabb, meg a rövidebb távokat is, és gyűrtem a 3:30-as maratonra felkészítő edzéstervet. A nyár vége egy kicsit több sört, és kevesebb jóleső futást tartalmazott, mint szerettem volna, ezért már kicsit kezdtem úgy érezni, hogy túl nagy falat lesz az öt perces tempó 42 km-re. Az 1:30-as fémaratont már korábban elengedtem, kell hagyni célokat a következő évre is. Aztán valahogy a Velencei-tó körre összekapartam magam, és nagyjából a maratoni tempóban végigtoltam. Persze a 28 az nem 42, ezt bármelyik első osztályos megmondja, de akkor is: kezdtem elhinni, hogy meglehet. Fájni fog, de meglehet.

Hát így történt, hogy eljött a múlt hét, amikor is könnyed tíz km-ekkel szórakoztattam magam, pl szerdán a margitszigeti Nike futóklubban, és csütörtökön reggel a 16-ik kerületben. Csak, hogy ébren tartsam a lángot. 🙂

Aztán szombaton jó szokásomhoz híven már nagyon korán kint voltam a helyszínen, mert szeretek időben érkezni, magamba szívni a rendezvény illatát… ja, meg ilyenkor még van szabad WC. Bemelegítésként összefutottam néhány ismerőssel, pl az érdi futóközösségből. A munkahelyemen egy négy fős váltó csapat is szerveződött, de a kezdő ember kivételével senki nem jött a rajthoz, így a munkatársammal ketten álltunk be a kettes zónába pár perccel a rajt előtt. Hihetetlenül sokan gondolták úgy, hogy a hétvégi hosszú futást ezen a rendezvényen teljesítik: a Városligetben lényegében mindenhol színes technikai ruházatba öltözött embereket lehetett látni. Jó volt.

Aztán 11 órakkor eldördült a duda, és elkezdődött a maraton. Komoly stratégiával készültem a fuásra: amíg tudok, megyek a 3:30-as iramfutókkal, aztán, ha már nem bírom, akkor elrebegem, hogy “Győztünk”, és összeesem. Ennek ellenére egészen jól sikerült elkapnom a tempót, erőlködés nélkül futottam a 4:50 körüli km-eket. Nyilván, ha van eszem, akkor azon járt volna, hogy így valószínűleg elfutom az elejét, de egyrészt kikapcsoltam a logikus gondolkodásért felelős részeket az agyamban, másrészt meg mentem a terv szerint. Mondjuk volt mit nézni út közben, mert egyből az Andrássy úton kezdtünk, ami elég szép, majd kanyarogtunk kicsit a városban, ahol szintén volt látnivaló. Meg a házak miatt árnyék. Ezt akkor kezdetm el igazán becsülni, amikor elértünk a budai oldalon a rakpartos részhez, ahol nem lehetett elbújni a nap elől. Innentől kezdve már nem csak magamba, hanem magamra is locsoltam a vizet. A frissítő pontok pont jó helyeken voltak szerintem, mindig azt vettem észre, hogy éppen azon gondolkodom, hogy kéne már inni valamit, és akkor jött egy vizes asztal.  A 23,1-es és a 33,7-es km-nél lévő oázis külön örömöket is szolgáltatott, hiszen ide leadtam egyéni frissítőként egy-egy 3 decis flakont alkoholmentes sörrel feltöltve. Így utólag azt mondom a legjobb pontokat sikerült kiválasztanom: a rakpartról felfutva, és a Margit-sziget közepe felé történt meg a két boldog találkozás. Langyos sör ritkán esik ilyen jól.

Kb a 32-ik km-ig tudtam tartani az öt perc alatti tempót (félmaraton 1:41), aztán már kezdtem kicsit lassulni. Még nem fájt semmi, de már nem volt kellemes. 35 után viszont már komolyan kellett azon dolgoznom, hogy menjen a futás, itt már eléggé kivoltam. A Nyugati-téri felüljáró után már kezdtem elhinni, hogy meglehet a 3:30, hiszen innentől már szinte sík. Csak nem szabad nagyon lassulnom. Ez járt a fejemben, amíg el nem értem a Dózsa György útig, ahonnan már majdnem látszott a vége. Innen már behjatottak a lelkes szurkolók. A Hősök terére érve az órámra nézve már tudtam, hogy innen már nagyon elrontani nem lehet. És tényleg. 3:28:08-as idővel csekkoltam a célkapunál. Ez 19 perccel jobb a tavalyi időmnél. Remélem minden évben javulok ennyit. 😀

ppic_SPAR_Maraton_2014_utvonal_10974

“A Nyugati-téri felüljáró után már kezdtem elhinni, hogy meglehet a 3:30”

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy az utolsó öt km-en már erősen kellett koncentrálnom, a végén nem éreztem azt a fáradságot/fájdalmat, mint tavaly. Kicsit ültem a füvön, majd mentem vissza a célhoz nézni a beérkezőket. Aztán hazamentem.

Az eredménnyel elégedett vagyok, amit elterveztem (na jó, amiben reménykedtem /de azért edzettem is 🙂 /), sikerült elérnem. Mikor lesz következő? Jövőre. 🙂

Addig viszont lesz még Velencei hat órás futás, meg Balaton Félmaraton, meg egyéb jó mókák. Sőt, már voltak is. Például a maraton másnapján levezetésként kerékpártúráztam egyet, aztán ma reggel körülnéztem kicsit a 16-ik kerületben.

Mindent rendben találtam. 🙂

Sze 162014
 

Januárban – vagy februárban, vagy márciusban – még úgy voltam vele, hogy idén fel tudok készülni egy 90 perc alatti félmaratonra. Gyorsan neveztem is a Wizz Air Budapest rendezvényre. Azóta sok km ment le a vén Dunán, és – bár edzettem becsületesen – augusztus környékén már nem tűnt reálisnak a másfél óra. Erre a szuperül sikerült utolsó nyári hónap csak rádobott még egy púpozott kanállal. Aztán szeptember első hetében még futottam hat órát, ha lúd, hát legyen kövér. A következő héten – ami egyébként a múlt hét volt – aztán csak regenerációs jelleggel kocogtam 10 km-eket. Csütörtökön például így. Pénteken is mentem volna, de nem mentem, helyette szombat reggel fedeztem fel a XVI-ik kerületet. Jó döntés volt a péntek esti sötétben futást áttolni másnapra: napsütés, pihentség, öröm, jókedv – ezek mind voltak, valószínűleg egy nappal előbb nem lettek volna. A nap többi része céges családi nappal meg pihenéssel telt.

Vasárnap reggel aztán, csak minimálisan szitáló esőben már idejekorán kikerékpároztam a Városligetbe. Mire a bicikli tárolót megtaláltam pont odértek a munkatársamék is, akik egyéniben, illetve két fős váltóban futották le a távot. Találkoztam sok ismerőssel, természetesen az érdi futócsapat is képviseltette magát, velük is szót váltottam futólag. Aztán már csak be kellett állni a rajtba. Hiába volt a rajtszámomon a piros egyes, csak a kettes zóna közepéből mertem indulni. A msáodik rajttal aztán kezdetét vette számomra is a 21 km-es móka. A tervem az volt, hogy 4:30-4:40 körüli tempóban megyek, amíg tudok, aztán majd valaki összekapar. 🙂 Egész tudományosan felépített versenytaktika, nem? Magam lepődtem meg a legjobban, hogy könnyedén ment a tervezett tempó, és nem fáradtam. Már az első frissítő ponttól kezdve mindenhol ittam két-három korty vizet, a többit vagy magamra locsoltam, vagy nem. Nagyon élveztem a futást. A 8 és 12-ik km között csak a flow hátán repültem, nagyszerű érzés volt. Az utolsó 4 km-t szintén ebben az állapotban tettem meg. A többi meg csak szimplán jó volt. A vége 1:37:10-nél volt, ami új egyéni rekord, boldogság, endorfin meg ilyenek. Bár közelébe sem kerültem az 1:30-as időnek, azért teljesen elégedett voltam, most ennyi volt bennem.

Ma aztán nekilendültem a 3:30-as maratonra felkészülésnek, ennek apropóján mozogtam lassan, de legalább alacsony pulzussal. Reggel már egyre tovább van sötét, de legaláb még nincs hideg, úgyhogy ez egy kényelemes kis kocogás volt.

Most csak ennyi történt, lesz itt még majd több izgalom is!

Sze 092014
 

Kellett már ez a hosszabb futás, különösen az augusztusi eredményeim tükrében. Sikerült háromszáz alá tornásznom a megtett km-eim számát, és ez még csak a kisebbik probléma. A – szerintem – nagyobbik, hogy szinte minden futóversenyen, amin részt vettem fel kellett adnom amit előzetesen elterveztem. Hogy ez minek köszönhető még elemzés alatt van, de az biztos, hogy úgy vártam már a szeptembert, mint eminens kisgyerek az iskolakezdést. Lett is ősz hirtelen, és mindjárt az első hétvégéjén egy izgalmas hat órás futóversennyel kecsegtetett. Ezúttal nem kellett messzire mennem, kerékpárral mindössze 10 perc a Puskás Ferenc Stadion, ahol az Optivita budapesti állomását rendezték meg. Előzetes számításaim szerint minden adott volt egy jó futáshoz: teljesen sík, aszfaltos pálya, az Időkép szerint viszonylag kellemes idő, és fizikailag is rendben levőnek találtam magam, miután lefuttattam a rendszerellenőrzést.

Végül is az előzetes várakozáskat csak kis mértékben írta felül a valóság, így utólag azt mondom, hogy elégedett vagyok. Bár nem futottam túl sokat, “mindössze” 63 km-t, de azt legalább nem a meghalós fajtából. Csak a párás levegővel küzdöttem szinte végig, egy óra után húsz percenként ittam két-három pohár vizet, négy óra elteltével pedig dupláztam a mennyiséget. Plusz elfogyott két citromos sör is. És csak egyszer kellett pisilnem. A vége azért már küzdősre sikerült, de valószínűleg ez így van rendjén ennyi futás után. Mondjuk a biciklizés hazafelé eléggé sajátos stílusban ment, kb, mint aki most ül először kétkerekűn. Lehet, hogy, ha tolom jobban jártam volna. 🙂

Vasárnap aztán csak kimentem “átmozgatni”. 5 km-t száguldottam a séta tempónál csak kicsivel gyorsabban. Lehet, hogy ezek a hosszú futások utáni vonaglások többet ártanak, mint használnak, ezen gondolkodtam miközben három kört tettem meg a közeli körözős helyemen. Ott egyébként, ahol még a múlt hét csütörtök reggel is kocogtam egy tízest. És ahol ma reggel is menetm ugyan annyit. A mai még erősen a regeneráció jegyében telt, ez szépen látszik a tempón. Nem zavart, most úgyis a pulzusra figyeltem. Már nem is nagyon akarom kihajtani magam a hétvégi Wizz Air félmaraton előtt, úgyhogy csütörtökön és pénteken is csak ilyen tízeseket fogok tolni, szombaton pedig pihenek.

Jelenleg viszont – de régen írtam már ezt – Star Trek nézés lesz. TNG, 4.évad.