ápr 292015
 

Megint egy település, és megint futás. Másodszor gondoltam úgy, hogy muszáj 12 órát futnom, mert az előző is milyen jó volt. Hiába, az agy úgy tűnik tényleg csak a pozitív dolgokra emlékezik, és a tizenegy és feledik órára meg nem. Mindegy, még sose futottam Sárváron – sőt még soha nem voltam Sárváron.

Szép város. 🙂

Viszonylag korán kellett kelnem szombaton, hogy odaérjek a tíz órás rajtra Budapestről. Sikerült is másfél órával korábban beállnom a parkolóba, ami azután másnap kora délutánig a táborhelyem/frissítőpontom volt. Kicsit bandázgattam az ismerősökkel, aztán elkezdődött a körözés a valamivel hosszabb, mint 1 km-es pályán. Elég meleg volt, így már az elejétől fogva folyamatosan ittam viszonylag sokat, egy idő után ettem is napraforgó magot, majd kesudiót, illetve a saját készítésű “vitatigrisemet”, a banán-narancs-eper turmixot. A hirtelen jött jó idő annyira nem tett jót, próbáltam magam hűteni, kevés sikerrel. Azért a két pólóból egyiket sem vettem le. 🙂

Nem tudom, hogy miért, de kb három óra környékén nagyon elkezdett fájni mind a két combhajlítóm. Egy ideig minden lépés olyan volt, mintha jó erősen ráütöttek volna hátulról a lábamra. Nem volt kellemes így futni, de próbáltam nem erre gondolni – vagyis inkább kitalálni, hogy mitől lehet ez; Székesfehérváron nem volt ilyesmi gondom -, aztán megszoktam, hogy ez most ilyen lesz. Vagy múlt a fájdalom, vagy bejött a nem veszek róla tudomást technika, de viszonylag jól tudtam haladni. Persze a meleg miatt többször álltam meg frissíteni, illetve több nem tervezett ücsörgés is volt egy jó kis hűvös helyen, de amikor futottam, akkor érzésre jobban ment, mint az első alkalommal.

Az órám persze félremérte a távot, pedig most sűrűbb mintavételezésre állítottam. Nem baj, igazából nem is érdekelt, hogy hogyan állok, tíz óra futás után néztem meg először az eredmény jelző táblát. Az látszott, hogy nem lesz meg amit elképzeltem magamnak táv, de még a székesfehérvári km szám elérése is kétségesnek látszott. Ezután már végléppp csak azon voltam, hogy fussak a hátralévő időben. Sétálni nem akartam. Megint nagyon kellett küzdenem fejben, hogy az utolsó egész kör befejezése után nekiinduljak a maradék három percre, aztán persze mentem.

Végül 113,04 km-t futottam, ami hárommal kevesebb, mint Fehérváron, és héttel kevesebb, mint a tervem. Azért csak kicsit voltam rossz kedvű emiatt, mert a második 12 órámat is végigfutottam, tudtam valamennyire alkalmazkodni a nem túl kellemes körülményekhez, szóval az egyik szemem örül, a másikat meg becsukom, és akkor megint csak a szép dolgok maradnak meg. 🙂

Egyébként a combfeszítőimben lévő fájdalmon kívül – amit még ma is érzek – nem volt semmi testi kínom. Nem dörzsölt/mart/sebesített ki sehol a ruha, nem volt gond a gyomrommal, és fejben is egész jól bírtam a 12 órát. Alakul a dolog. Most is a Nike Vomero 8-ban futottam, és semmi talpfájás nem volt ezúttal, egyre jobban kedvelem ezt a cipőt, és egyre kevésbé gondolom, hogy nekem Hoka kell.

Lendületben .)

Lendületben .)

Ez a hét a regeneráció jegyében telik, a kondiban is, és a futásban is. Például a csütörtöki résztávos edzést is áttettem a jövő hétre, most csak max 10 km-es kocogások vannak. Például kedden, nagyon lassan, könnyű fájdalommal a combjaim hátsó részében. Ma pedig a szokásos céges szigetkört tettem meg, ezt is beszélgetősre véve.

Hát így telik a tavasz mifelénk. 🙂

ápr 232015
 

A közös a két településben, hogy mind a két helyen futóversenyt rendeztek a hétvégén. És én mind a kettőn ott voltam. És mind a kettőt élveztem. És most leírom mind a kettőt.

Még a múlt héten a hétvégére hangolódva egy könnyű reggeli tízest futottam a reggeli tavaszban, szuper volt. Ezután már csak rápihentem a szombatra, amikor a második “hivatalos” terepfutásomon vettem részt. Már hat éve rendezik meg a Mátrabérc Trail nevű futóversenyt, amely a Mátra legjelentősebb csúcsain vezet 54 km hosszan. Na, én nem erre neveztem, hanem a most debütáló Muzsla Trail-re, amely egy 27 km-es kört jelent a Mátrában. 1100 méter szintkülönbséggel. A kicsit szeles időben 100 körüli résztvevő vághatott neki szombaton délelőtt 10 órakkor a körnek. Az első emelkedőig nem is kellett sokat várni, egy balkanyar, egy jobbkanyar és máris mehettünk fölfelé. A csúcs a névadó Muzsla volt amely 805 méter magas, innentől kezdve 7 km lefelé volt a célig. Nagyobb holtpontok nélkül sikerült végigmennem, a talpam persze megfájdult a cipőben, de most számítottam rá, így nem is zavart annyira. 3 óra 14 perc alatt teljesítettem a távot, ami nem tudom, hogy jó-e vagy rossz-e (mondjuk a győztes 5:12-es átlaggal tolta végig az 54 km-t 🙂 ), az biztos, hogy élvezetes. Lesz még idén terepfutás, az biztos.

Lefelé

Lefelé

Másnap aztán Vivicitta volt, ahol félmaratont futottam, kellemes, beszélgetős tempóban. Érdekes módon a combjaimban jobban éreztem az előző napot, mint a talpamban, bár ehhez lehet, hogy hozzájárult a Vomero puhasága is. Iszonyú tömeg volt a Margit-szigeten, nagyon sokan gondolták úgy, hogy futnak 21 km-t. Sikerült a tavalyi kis késésre még rátenni egy lapáttal, konkrétan már a rajt első szakaszát el is indították, amikor mi még kerestük, hogy hol a négyes zóna. Szerencsére csak a harmadik rajttal indultunk el, így még majdnem 20 percet ácsorogtunk is a rajtzónában. Van még tehát tartalék az időben, ez  a jövőre nézve megnyugtató. 🙂 Idén pont az ellenkező irányba indultunk el, mint tavaly, az Árpád-híd felé kellett kifutni a szigetről. Kocogtunk, beszélgettünk, frissítettünk, szóval minden kellemesen telt, az idő bár kicsit szeles, de az ideálishoz közeli volt. Végül 2 óra 16 perc alatt értünk célba. A munkatársamnak, akivel futottunk ez volt az első félmaratonja, szerintem elsőre ez teljesen jó idő. A beérkezés után is voltak izgalmak: a ruhatár előtt néhány ezer ember akarta egy időben felvenni a leadott csomagját, erre szerintem nem voltak felkészülve a szervezők, nagyon sokat kellett várni. Itt már nem volt komfortos az átizzadt futócuccban a 14 fokban és szélben ácsorgás. Remélem legközelebb jobban megoldják, mert a rendezésnek ez a része nem volt túl profi.

A hétköznapok most lazák ami a futást illeti, mivel a hétvégén Sárvár, és 12 óra lesz a program, ezért kedden köröztem 10 km-t, majd szerdán a munkatársakkal a rettentő jó időben látogattuk meg a Margit-szigetet 8 km erejéig, végül ma reggel szintén körbe-körbe futottam 10 km-t. Tök jó, mert már reggel is lehet rövidnadrágban menni kocogni.

Holnap lesz még egy kis kondi, aztán szombaton indul a bugi.

ápr 152015
 

Ezúttal nem a Balaton, hanem a kisebbik kedvenc tavunk, a Velencei-tó körül rendeztek futkározást. Méghozzá a szokásos, hivatalos áprilisi tókört. Mivel szerintem a legjobb hangulatú futások mindig a Velencei-tó kerüléseken vannak, ezért nyilván ott voltam, bár majdnem nem. Kényelmes, nyugodt tempóban autóztam Agárd felé a húsvét előtti szombaton, abban a biztos tudatban, hogy a rajt 10:30-kor van. Valamivel tíz óra előtt előtt érkeztem a helyszínre, ahol a bemondó bemondta, hogy tíz órakkor, tehát mindjárt van a rajt. És még a rajtszámot is át kellett vennem. Sok WC-zés így nem lett a futás előtt, szerencsére nem lett belőle baj. Szóval éppen sikerült beállnom a rajtba – azért pár szót még sikerült váltanom néhány ismerőssel -, és már futottam is. Nem akartam nagyon hajtani, öt perc körüli ezreket terveztem előzetesen. A második vagy a harmadik km-nél összeakadtam Rókával és Lemúr Mikivel, akik szintén ezt a tempót menték, és innentől kezdve együtt futkorásztunk. Ez azért volt jó, mert remek szóvicceket hallgathattam az út nagy részén, amiket szerencsére nem sikerült megjegyeznem. Így is elég sok agysejtet veszítettem, miközben próbáltam feldolgozni némelyiket, és hát az agysejtek pusztításának ismerek egy sokkal jobb módját is, amiben van alkohol. 🙂 Tehát toltuk az öt perces ezreket, aminek az lett a vége, hogy az eddigi Velencei-tóköreim közül ez a mostani sikerült a legjobban, és még csak nagyon ki se hajtottam magam. (Kivéve az utolsó 2-3 km-t, amit kicsit meghúztunk.) És még mindig ez az egyik legkirályabb (futó)rendezvény.

A húsvétot egy 15 km-es Rácalmás-Kulcs körrel ünnepeltem, tök jó volt az idő, és jól is esett a futás. Húsvét hétfőn pedig domboztam kicsit, hatszor szaladtam fel egy kb 200 m-es viszonylag meredek emelkedőn Dunaújvárosban, ezzel együtt lett 24 km az aznapi adag. Másnap egy könnyű reggeli 10 km-t tettem meg, ezúttal körözve, főleg a pulzusra figyelve. Legközelebb csütörtökön húztam futócipőt, amikor 3×1600 m résztáv volt a feladat, amit egy (majdnem) 400 méteres körpályán teljesítettem. Viszonylag jól ment.

A hétvégém aztán úgy alakult, hogy megint mentem Rácalmásra, és ha már ott voltam, akkor szomaton ismét hatszor felfutottam a hétfői emelkedőn. A hazafele út itt már nagyon nem esett jól, szerintem eléggé kihajtottam magam ezen a héten, plusz még folyadékot sem vittem magammal, pedig elég jó idő volt, izzadtam rendesen. Igazság szerint elég rosszul voltam már a vége felé. Vasárnap aztán mikor elindultam futni minden bajom lett, és olyanok is, amikkel nem tudtam tovább menni, szóval 5 km után hazamentem. Mondanám, hogy futottam vagy kocogtam, de inkább csak sétáltam, meg próbáltam nem összeesni. Végül is ilyen figyelmeztetés is kell az embernek, hogy észhez térjen, és ne hajtsa túl magát. Vettem a jelet, és pihentem egész vasárnap. 🙂

Kedden aztán megint résztávoztam kicsit, ezúttal 6×800 m-t, amit egészen jó idővel sikerült megfutnom, mindegyik 800 méter 3:30-on belül volt. Ma pedig ismét egy céges futás keretén belül tettem látogatást a Margit-szigeten. Napsütéses, jól eső kocogás volt.

Hát így futunk mi. Vagyis én. 🙂

ápr 022015
 

Programozó vagyok, így nem csoda, hogy vonzódom a két-három betűs mozaikszavakhoz. Szokás szerint azonban egy másik vonzalmam képezi jelen írásom tárgyát, de ígérem, hogy így is sor kerül a címbéli rövidítések kifejtésére.

Szóval a Balaton kerülés utáni hét eleji regenerálódó futást követően elkezdtem a tavaszi-nyári-őszi idei edzéstervem szerinti futkározást. Ezt azt jelenti főleg, hogy vége a hosszú lassú futásoknak, jöhetnek a résztávok, domb- és tempófutások, fartlekek. Azért még így is marad elég pulzuskontrollos kocogás a héten, de legalább egy futás mindig a tempó növelése érdekében lesz. Hogy ez elég lesz e mondjuk az 1:30 alatti félmaratonhoz, az majd eldől novemberben. Már nem kell sokat aludni, de még sokat kell futni addig. 🙂 Ügyesen elrejtve, de már meg is fejtettük az egyik rövidítést: csütörtökön 4×800 m résztáv (RT) volt a feladat, amit egészen jól sikerült teljesítenem, az első kettőnek az idejét figyeltem, és 3:24 körüliek voltak. Van olyan elmélet, ami szerint a 800 méteres résztáv időből lehet következtetni a maratoni időre. Jó, ehhez valószínűleg kevés négy ismétlés, de kezdetnek nem rossz. 🙂

Szombaton aztán kódorogtam kicsit a környéken, mentem amerre vitt a lábam, igazán jóleső futás volt. A lényeg vasárnap volt, amikor a Vértes Terep Maratonon vettem részt. Meg is van, hogy mi az a VTM. Tíz órakkor volt a rajt, én szokás szerint már jó korán ott voltam, biztos, ami biztos alapon: inkább én várjak, mint rám várjanak a rajttal. 🙂 Szóval átvettem a rajtcsomagot, és amíg üldögélve próbáltam memorizálni az útvonalat, meg a frissítő pontok elhelyezkedését az útvonalon befutottak Rókáék, majd RabiMiki is. A kezdésig hátralévő időt jó hangulatban, öltözködési problémáktól nem mentesen (rövid vagy hosszú nadrág?; hány réteg felülre?) töltöttük el. A rajt előtt nem sokkal befutottak Érdről még ismerősök, akiktől egy gyors közös fotó után búcsút vettünk, és nekiindultunk a körnek.

Rajt előtti fotó

Rajt előtti fotó

Óvatosan kezdtem, hiszen ez volt az első igazi terepfutó versenyem (a Borvidék Félmaratont nem számolom, mert az inkább emelkedőkkel – na jó, nagyon meredek emelkedőkkel – tűzdelt, de főleg aszfalton vagy olyasmi talajon rendezett futás; a Balboa pedig közösségi futás). Most jön a WTF. 🙂 Megfordult a fejemben párszor a nevezés óta, hogy mi a fenét keresek én egy terepfutáson, és ezt a gondolatot csak erősítette, amikor láttam, hogy hogyan készülnek a résztvevők a megmérettetésre. Ivótartályos hátizsákok, kaja, speckó terepes felszerelések; én meg a legtöbb, amit tenni tudtam, hogy a Sparos vizes palackom sima kupakját lecseréltem szopókás (remélem így hívják 🙂 ) kupakra. Nem éreztem magam túl felkészültnek, na.

Szóval az elején Rókával haladtunk beszélgetős tempóban, aztán jöttek az emelkedők, és megszűnt a beszélgetés. 🙂 Mindenki ment a saját ritmusában. Én még csak tanulom a terepen futást, próbáltam figyelni a többieket, hogy mikor melyik emelkedőt lehet megfutni, hol kell gyaloglásra váltani. Az első harmad kellemesen telt el így, bár kicsit fáztam néha, de az erdő szép volt, és jól is esett a futás. Az OMG a második harmadban jutott eszembe, főleg Várgesztes után, ahol tartottam egy nem is oly rövid technikai szünetet egy kocsma női WC-jében (a férfi mellékhelységben nem működött az ülőkés WC, és a kétségbeesett arckifejezésemet látva beengedtek a nőibe). Itt vált szét az ultramaratoni és a maratoni táv. Egy ideig egyedül próbáltam futómozgást imitálni, és nem figyelni az egyre erősebb talpfájásomra. Néhányan megelőztek, aztán kezdett múlni a fájdalom, és kezdtem megint örülni a futásnak. Ehhez persze hozzájárult, hogy egyre fogyott a hátralévő táv. Most örültem csak igazán, hogy nem az 50 km-re neveztem. (Majd jövőre. 🙂 )

A végére egészen új erőre kaptam, és néha még mosolygásszerű valamit is sikerült csinálnom.

Mosolygásszerűség

Mosolygásszerűség

Végül is 4:14:31 óra alatt teljesítettem a 38 km-re csökkent távot, és egyáltalán nem bántam, hogy nem kell még négy km-t futnom. A combjaim és a vádlijaim még ma is emlékeznek a terepen töltött időre, szerintem jobban elfáradtak, mint Székesfehérváron. De, mint tudjuk a futókban van egy egészséges (?) mazochizmus, így már be is neveztem a Mátrabérc Trail rövidebb távjára, a Muzsla Trail névre keresztelt 27 km-es mókázásra, ami azért jó, mert másnap Vivicitta félmaraton lesz, amire szintén van nevezésem. Úgy jó az élet, ha zajlik, ugyebár. 🙂

A Vértes tehát megviselt, de csak annyira, hogy még jobban érdekeljen a terepen futás, és mivel az úszás még úgysem megy annyira, idén valószínűleg inkább ezt erőltetném a triatlon kipróbálása helyett.

Ezt a hetet a lábaim állapotára való tekintettel egy könnyű kondival kezdtem, majd kedden reggel körözgettem kicsit futva. Szerdán aztán egy céges futás keretében meglátogattam a Margit-szigetet, pont akkor nem esett az eső aznap, igazán jól sikerült megválasztani a futás idejét. Ma reggel muszáj volt kicsit erőszakot vennem magamon, fartlek volt beírva az edzéstervbe, viszont az agyam és a lábaim nem értettek egyet a megvalósítással kapcsolatban. Végül az agyam győzött, a lábaim meg fájnak. 🙂

Végére is értünk a címbeli betűszavak magyarázatának, a következő bejegyzésben megismerkedhetünk az FTP, NTFS, JDBC és SQL kifejezésekkel is. Na jó nem, inkább ismét futásról lesz szó.

Már 242015
 

Nem tudom, hogy Vernének igaza van-e, és 80 nap alatt tényleg körbe lehet-e mondjuk hajózni a Földet, de az most már biztos, hogy négy nap alatt körbe lehet futni a legnagyobb magyar tavat, a Balatont. Bár sokan bizonyították, hogy egyedül is meg lehet tenni a majdnem 200 km-t, én még nem éreztem magam ehhez elég felkészültnek, így párosban vágtam neki a távnak. Balaton Szupermaraton volt a hétvégén.

Mielőtt azonban a tárgyra térnék, csak a tényszerű dokumentálás jegyében teszek említést két futásról, amely megelőzte a BSZM-et. Az egyik egy vasárnapi Rácalmás-Dunaújváros oda-vissza, a másik pedig a szokásos kedd reggeli kocogás, most tényleg nagyon visszafogottan, körbe-körbe. És, mielőtt elfelejtem: ma reggel a regeneráció jegyében töltöttem el 10 km-t a Rákos-patak mentén, és egy 400 méteres körpályán. Ennyi kitérő után tehát irány a Balaton!

A távokat szépen egyenlően felosztottuk egymás között, sikerült tök jó szállást foglalni Keszthelyen, szóval már csak futni kellett. Csütörtökön tíz óra előtt értünk Siófokra, csodálatos napsütés, rengeteg ember, sok ismerős, és persze hatalmas tömeg a WC-k környékén. Minden nap három szakaszra volt osztva, az első nap az első két szakasz nekem jutott, ezért engem érdekelt jobban a mellékhelyiség, egy kis várakozás után meg is néztem egyet belülről. 11 órakkor aztán eldördült a rajtduda, és elindultunk. Egészen egyenletes tempóban haladtam, a célom csak annyi volt, hogy öt percen belüli ezreket hozzak. Így érkeztem meg Balatonszemesre, ahol átadtam a rajtszámot és a dugókát a váltótársamnak, aki hasonló tempóban tudta le a Fonyódig hátralévő első napi adagot. Elégedettek voltunk, de volt még hátra három nap.

A második rajt az előző napi cél helyszínén volt, ezúttal futótársam vállalta magára a két első szakaszt, és jó iramban teljesítette azt. Én Keszthelyen vettem át tőle a stafétát, és az aznapi célig, Szigligetig futottam. Így visszagondolva ezt a 21 km-t élveztem a négy nap alatt a legjobban. Jól ment a futás, ráadásul, ahogy fordultunk rá a Balaton északi részére egyre szebb helyeken mentünk.Az utolsó párszáz méter azért megdolgoztatott rendesen, sikerült ide tenni a szakaszban lévő szintkülönbség 95 %-át. Jó volt célba érni, és lerogyni a fűbe. 🙂

A harmadik és a negyedik napon kipróbáltuk, hogy milyen az, amikor nem egybe futunk két szakaszt. Először én kezdtem 13 km-rel – szépen lástzik, ahogy elfutottam az elejét – , majd, miután munkatársam megfutotta a nap leghosszabb szakaszát, rohangásztam még egy kicsit. Na ez már egyáltalán nem esett jól. A táj mondjuk szép volt, már amikor tudtam figyelni, és nem azzal voltam elfoglalva, hogy milyen kellemes kis fájdalom van a combjaimban. Az örömöm elég nagy volt, amikor végre beértem a szerintem legszebb Balaton parti településre, Balatonfüredre. Este nem kellett kétszer mondani, hogy aludjak. Az utolsó nap aztán egy kis keveredéssel indult, mert egyikünk sem nézte meg, hogy pontosan hol van a rajt helyszíne. Mind a ketten azt gondoltuk, hogy az előző napi cél, az a másnpi rajt. Majdnem, de nem. 🙂 Végül mind a hárman (mi, és a kocsi) is odataláltunk sikeresen a rajthoz. Ezt a napot társam kezdte, és fejezte be, én a középső 20 km-t futottam. Ez most jobban ment és estett, mint előző nap, bár a lábaim nem voltak 100%-osak, azért megbízhatóan vittek előre. Ez a szakasz is egy kellemesnek nem mondható hegymászással zárult, kívánni sem lehet rosszabbat. 🙂

Végül három nap után ismét Siófok következett, visszaérkeztünk oda, ahonnan indultunk. Körbefutottuk, megcsináltuk.

Míg vártam a társam érkezését, néztem a befutókat, a váltók örömét, az egyéniek megfáradt mosolyát, és amikor Ladányi Tímea – aki első lett a kategóriájában – a célbaérés után örömkönnyekre fakadt, egy kicsit nekem is belement valami a szemembe.

Négy nap alatt tehát megtettünk összesen 194 km-t, végig belül az öt perces ezreken, ezzel a 8-ik helyen végeztünk. Persze nem ez a lényeg, hanem, hogy újabb nagyszerű élményekkel lettünk gazdagabbak, jól éreztük magunkat, és azt csináltuk, amit a legjobban szeretünk: futottunk.

Megcsináltuk

Megcsináltuk