ápr 292015
 

Megint egy település, és megint futás. Másodszor gondoltam úgy, hogy muszáj 12 órát futnom, mert az előző is milyen jó volt. Hiába, az agy úgy tűnik tényleg csak a pozitív dolgokra emlékezik, és a tizenegy és feledik órára meg nem. Mindegy, még sose futottam Sárváron – sőt még soha nem voltam Sárváron.

Szép város. 🙂

Viszonylag korán kellett kelnem szombaton, hogy odaérjek a tíz órás rajtra Budapestről. Sikerült is másfél órával korábban beállnom a parkolóba, ami azután másnap kora délutánig a táborhelyem/frissítőpontom volt. Kicsit bandázgattam az ismerősökkel, aztán elkezdődött a körözés a valamivel hosszabb, mint 1 km-es pályán. Elég meleg volt, így már az elejétől fogva folyamatosan ittam viszonylag sokat, egy idő után ettem is napraforgó magot, majd kesudiót, illetve a saját készítésű “vitatigrisemet”, a banán-narancs-eper turmixot. A hirtelen jött jó idő annyira nem tett jót, próbáltam magam hűteni, kevés sikerrel. Azért a két pólóból egyiket sem vettem le. 🙂

Nem tudom, hogy miért, de kb három óra környékén nagyon elkezdett fájni mind a két combhajlítóm. Egy ideig minden lépés olyan volt, mintha jó erősen ráütöttek volna hátulról a lábamra. Nem volt kellemes így futni, de próbáltam nem erre gondolni – vagyis inkább kitalálni, hogy mitől lehet ez; Székesfehérváron nem volt ilyesmi gondom -, aztán megszoktam, hogy ez most ilyen lesz. Vagy múlt a fájdalom, vagy bejött a nem veszek róla tudomást technika, de viszonylag jól tudtam haladni. Persze a meleg miatt többször álltam meg frissíteni, illetve több nem tervezett ücsörgés is volt egy jó kis hűvös helyen, de amikor futottam, akkor érzésre jobban ment, mint az első alkalommal.

Az órám persze félremérte a távot, pedig most sűrűbb mintavételezésre állítottam. Nem baj, igazából nem is érdekelt, hogy hogyan állok, tíz óra futás után néztem meg először az eredmény jelző táblát. Az látszott, hogy nem lesz meg amit elképzeltem magamnak táv, de még a székesfehérvári km szám elérése is kétségesnek látszott. Ezután már végléppp csak azon voltam, hogy fussak a hátralévő időben. Sétálni nem akartam. Megint nagyon kellett küzdenem fejben, hogy az utolsó egész kör befejezése után nekiinduljak a maradék három percre, aztán persze mentem.

Végül 113,04 km-t futottam, ami hárommal kevesebb, mint Fehérváron, és héttel kevesebb, mint a tervem. Azért csak kicsit voltam rossz kedvű emiatt, mert a második 12 órámat is végigfutottam, tudtam valamennyire alkalmazkodni a nem túl kellemes körülményekhez, szóval az egyik szemem örül, a másikat meg becsukom, és akkor megint csak a szép dolgok maradnak meg. 🙂

Egyébként a combfeszítőimben lévő fájdalmon kívül – amit még ma is érzek – nem volt semmi testi kínom. Nem dörzsölt/mart/sebesített ki sehol a ruha, nem volt gond a gyomrommal, és fejben is egész jól bírtam a 12 órát. Alakul a dolog. Most is a Nike Vomero 8-ban futottam, és semmi talpfájás nem volt ezúttal, egyre jobban kedvelem ezt a cipőt, és egyre kevésbé gondolom, hogy nekem Hoka kell.

Lendületben .)

Lendületben .)

Ez a hét a regeneráció jegyében telik, a kondiban is, és a futásban is. Például a csütörtöki résztávos edzést is áttettem a jövő hétre, most csak max 10 km-es kocogások vannak. Például kedden, nagyon lassan, könnyű fájdalommal a combjaim hátsó részében. Ma pedig a szokásos céges szigetkört tettem meg, ezt is beszélgetősre véve.

Hát így telik a tavasz mifelénk. 🙂

Már 142015
 

Alapvetés: a sok futásnál egy jobb dolog van: a még több futás.

Pont egy hete megkezdődött az idei futószezon. Székesfehérváron történt a dolog, egy 12 órán át tartó futással. Tavaly is hasonlóan kezdődött a futóév, akkor pont fele ennyi ideig körözgettem ugyanott, a Csónakázó-tó mellett kijelölt majdnem 1,1 km hosszú pályán. Tavaly nagy szél volt, idén ez szerencsére elmaradt, volt viszont szép napsütéses idő, kellemes napközbeni hőmérséklettel, délelőtt tíz órától kb délután hét óráig igazi futóidő volt.

Már péntek este Székesfehérvárra érkeztem, a húgomék ott laknak, és, hogy ne kelljen korán kelnem szombaton, elfogadtam a felajánlott kvártélyt. Hét óra előtt már fent voltam, a napfény ömlött be szobába, viszont elég hideg volt, a hőmérő nulla fok alatt mutatott. Ennek ellenére – bízva a tavaszi napsütés erejében – rövid nadrág mellett döntöttem. Felülre azért két póló és egy polár ruha került. Az első egy-két órára még kesztyűt is vettem, de napközben arra már nem volt szükség, majd csak este. Kilenc óra előtt a helyszínre értem, ahol találkoztam ismerősökkel, beszélgettünk, rajtszámot felvettünk, melegítettünk, lepakoltuk a frissítőket, és ezzel el is telt az idő a rajtig. Tíz órakkor kezdetét vette a körözgetés. Óvatos tempóban kezdtem, sose futottam még ennyi időt egyszerre, nem tudtam, hogy mi vár rám 6-7 óra futás után. Beszélgetve, kocogással telt az idő az első pár órában, ezúttal figyeltem a frissítésre, és már az elejétől kezdve ittam vizet folyamatosan, sőt most még ettem is. Mivel gélt, meg hasonló “gyárban” készült termékeket nem fogyasztok, ezért csináltam gyümölcs turmixot frissítőnek, banánból, szőlőből, narancsból és almából. Pont, mint a VitaTigris. 🙂 Ezt, és néha sós napraforgót vagy kesudiót ettem. A folyadékot vízzel és alkoholmentes sörökkel pótoltam. Végig minden rendben volt a gyomrommal és erőmmel is, így azt gondolom a frissítésem most jól sikerült.

Kettő, négy és hat óránál dudaszóra ért véget a kettő, négy és hat órás futószám, délután négytől már csak a 12 órások köröztek a pályán. Kicsit félve vártam a hat óra végét, mivel innen jött az ismeretlen, és az eddigi tapasztalataim alapján már 360 perc futás is tud fájni. De nem most. Vidáman gratulálgattam a hat órásoknak, és … futottam tovább. Nagy holtpont ezután sem volt, figyeltem a frissítésre és futottam, hol egyedül, hol beszélgetve másokkal. Hét óra körül kezdett hűlni a levegő, miután lement a nap, innentől próbáltam minél kevesebb időt nem mozgással tölteni, mert az állás után nagyon rossz volt elindulni. Az utolsó másfél óra már kevesebb beszéddel telt, csak futottunk egymás mellett egy dunaújvárosi ismerőssel. Nagyjából 7 perc/kör sebességgel haladtunk, és, mivel hideg volt, és egyre jobban fáztam, és nem akartam sokáig várni a tört kört mérő stábra, ezért eldöntöttem, hogy nem indulok neki az utolsó körnek, ha már csak kevés idő van hátra. Ezen az álláspontomon egy apró, de annál jelentősebb változást eszközöltem, amikor 11 óra 57 perckor áthaladtam a mérőponton: mégis tovább megyek. Mondjuk sejtettem, hogy ez lesz. Az agyam még saját magával sem tud dűlőre jutni. 🙂 Végül még kicsivel több, mint 700 métert tudtam futni, aztán szólt a duda. A húgomék szerencsére hoztak száraz, és meleg(ebb) rhuákat, hogy amíg várom a mérőembereket ne fagyjak teljesen meg. Azért nem mondom, hogy melegem volt. 🙂

A hivatalos eredmény szerint 116,105 km-t tettem meg, ezzel így elsőre meg vagyok elégedve, a terv a 110 km fölött futás volt. Megmutatom mit rögzített a futásból a Suunto órám, ezt. Az egy dolog, hogy kb 5 km-rel kevesebbet mért, de még a pályát sem sikerült eltalálnia. Ez elég fura egy ilyen szerkezettől, de utánaolvasva kiderítettem, hogy valószínűleg a 60 másodpercesre állított mintavételezés a ludas, az sajnos nem való ilyen körözős pályára. A gond csak az, hogy az ez alatti gyakoriság az 5 másodperc, amivel a leírás szerint pont 12 óráig bírja a szerkezet. Nem baj, legközelebb kipróbálom azzal. Ami viszont ezúttal tökéletes volt az a cipő. Van egy olyan sajátos futótechnikám, hogy trappolok (hogy miért, azt nem tudom). Általában nincs belőle gond, de pár óra futás után a Pegasus-okban általában elkezdett fájni a talpam, ami lehet, hogy a trappolás miatt van. Erre azt találtam ki (persze azután, hogy próbálok figyelni, hogy ne így fussak, de legtöbbször kevéssé sikerül), hogy nekem egy extrán párnázott cipő kell a hosszú futásokhoz. Először Hokát akartam venni, de nem volt a méretemben a kinézett típus olyan helyen, ahova be tudok menni felpróbálni. Körbefórumozva az Interneten (az egész Interneten), kiderült, hogy a Nike Vomero is jó lehet. Ha már idáig úgyis mindig Pegasus-ban futottam, akkor pedig nem olyan nagy váltás a Vomero. Így hát, bár kicsit félve, de beruháztam egyre. Jól döntöttem, mert két kisebb talpfájáskezdeményen kívül semmi – amik pár perc alatt elmúltak nyomtalanul – semmi problémám nem volt a lábam földhöz legközelebbi részével. Lehet, hogy majd egyszer kipróbálom a Hokát is, de most teljesen meg vagyok elégedve ezzel a cipővel.

Összefoglalva azt lehet mondani, hogy különösebb holtpontok, fájdalmak, egyéb hátráltató tényezők nélkül tudtam 12 órát futni, és nem esett rosszul. Kicsit féltem előtte, hogy mi van, ha fél nap alatt megutálom a futást, de nem ez történt, olyannyira, hogy legözelebb április végén Sárváron ismét ott leszek a 12 órás mezőnyben. Azt, hogy viszonylag gyorsan sikerült regenerálódnom a futás után, és közben sem volt derék vagy hátfájásom (ami tavaly néha volt a 6 órásokon), az egész télen át tartó, heti háromszori kondiedzéseknek tulajdonítom, ahol direkt a hát, csípő, medence izmait erősítettem főleg, amik a futásnál a leginkább igénybe vannak véve.

A rajt pillanatai

A rajt pillanatai

11041844_1034251126588691_3461938859320906911_o

Valahol délelőtt tíz, és este tíz óra között

10855020_1034268736586930_3049390087415141755_o

A vége flé már előjött kicsit a zombi mód 🙂

Amit még mindenképpen fel kell jegyeznem a 40 évvel későbbi önmagamnak, hogy a szombati hosszú előtt csütörtökön a terveknek megfelelően 10 km-t kocogtam körbe-körbe a közeli utcákon. A hétvége után kedden mentem ki reggel egy regenerálódós 11 km-re, kicsit megint kísérletezgettem az útvonallal. Szerdán délután aztán a munkatársakkal kilátogattunk Margitszigetre (ahol éppen folytatják a futókör felújítását), ami ezúttal is 8 km-t jelentett. A hétköznapok sorában a csütörtök következett, aminek reggelét 10 km-rel köszöntöttem. Ezzel véget is értek a hétköznapok, de csak azért, hogy legyen ismét szombat, a hatodik a nap, és ettől a héttől kezdve az utolsó, amin kaját lehet venni. Ma tehát Rácalmás és Dunaújváros között mozogtam 20 km-nyit.

Holnap lesz egy hasonló etap, meg majd kedden reggel egy rövidebb, aztán jövő hét csütörtöktől mehet a Balaton Szupermaraton. Hát nem szuper?