Sze 102013
 

A cím egy idézet a Batmanből. Azért jutott eszembe, mert a hétvégi Nike Félmaratonon elég nagyot zuhantam.

Ami történt csak magamnak köszönhetem. Az van, hogy mostanában úgy étkezem, hogy hétköznap csak gyümölcsöt eszem, hétvégén pedig csak natúr magokat. Főleg tökmagot és napraforgó magot. Így megy ez már két hete, semmi egyéb tápanyag bevitel (ami eddig is lényegében a sajt a sör meg a kesudió volt). Már a múlt hét végén vasárnap éreztem a hosszú futás közben, hogy a gyomrom nincs rendben, nagyon feszült, és folyamatosak a “toló fájások”. Akkor nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, máskor is volt már hasonló, egy rövid kitérő megoldotta.

A félmaraton előtti nap is hasonlóan étkeztem (gyümölcs + magok). Itt már éjjel is éreztem, hogy bajok vannak, többször fent voltam, de azzal nyugtattam magam, hogy reggelre elmúlik. Hát nem múlt el, bár valamennyit mérséklődött a fájás és a feszülés. Ittam vizet, ettem banánt és sós napraforgót meg mandulát. Ezektől már szinte teljesen elmúltak a panaszok. Aztán a rajt előtt kezdett megint fájni. Időm már nem volt WC-re menni, gondoltam, ha majd nagyon kell megállok útközben egy mobil eszköznél.

Végül is rendben lezajlott a rajt. Azt kicsit mondjuk furcsálltam, hogy az 1:45-ös iramfutók, akikkel menni akartam valahol az 1:45-ös zóna előtt álltak, így ők a szakaszos rajt első hullámjában mentek el, mintegy 3 perccel előttem. Nem baj gondoltam, nekem csak annyi a dolgom, hogy tartsam a kicsivel 5:00 perces ezrek alatti tempót. Ez elég könnyen ment, jól éreztem magam, jó erőben voltam, és nem éreztem a hasamat sem. Egészen az 5-ik km-ig. Ekkor hirtelen megjelentek, és egyre erősödtek a fent már említett toló fájások. Ki kellett állnom. Mikor újra futásnak eredtem, egy darabig megint minden jó volt, aztán újra kezdött a fájás, meg jött még hozzá egy kis hányinger is. Ittam a frissítő ponton vizet, és megpróbáltam tovább kocogni, de nem javult a helyzet, sőt rosszabb lett.

Nagyjából a 8-ik km-nél döbbentem rá, hogy ennek a versenynek vége. Nemhogy 1:45-öt nem fogok futni, de az is kérdéses, hogy célba fogok-e érni. Már a gyaloglás is fájt. Innentől kezdve lényegében frissítőpontról frissítőpontra húztam magam, és szinte mindenhol élveztem kicsit a Toi-toi vendégszeretetét. Nem mondom, hogy jó volt. Az azért adott néha egy kis lökést, hogy többen a futók közül próbáltak biztatni, hogy fussak, ne adjam fel – nyilván azt gondolták, hogy elfáradtam, azért sétálgatok. Különösen jól esett, mikor egy DK-s hölgy mellém ért, és egy jó darabon együtt sétáltunk, kocogtunk, próbált belém lelket önteni, de akkor már nagyon a kiálláson gondolkodtam.  Talán Neki is köszönhető, hogy tovább haladtam, és főleg sétálva, ritkábban lassan kocogva, de végül elértem a célt.

Útközben a Nyugati téri felüljárón a DK színeiben átnyújthattam egy szál rózsát Monspart Saroltának – ekkor még kicsit mosolyogni is tudtam. A végére utólértek a 2:15-ös iramfutók is, így kicsit összeszedve magam velük kocogtam a célba. Nem voltam boldog. A hasam még mindig fájt, az időm 2:20 fölötti lett.

Még nem tudom, hogy hol és mikor (most a legesélyesebbnek a novemberi Balaton Félmaraton tűnik), de meg fogom futni még idén az 1:45-öt.

Kimászok a mélyből.

feb 072013
 

“A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett. Ha megöregszem pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben hazám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált.”

A fenti Márai Sándortól származó írást itt találtam, megtetszett és elhoztam. Köszi így utólag is!

Bár – egyelőre – pincét nem akarok, de a többi részével tudok azonosulni.