kiáltás » Keratomié

Védett: Fuss el!

 Keratomi mondásai  A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.
Júl 202015
 

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

máj 272015
 

Van úgy, hogy felmerülnek bennünk kérdések. Valami, vagy valaki hatására elgondolkodunk a dolgokon. Például, hogy mit miért teszünk az életben. Mivel töltjük a napjainkat? Mit csinálunk? Élünk mi egyáltalán? Van a munka, meg a hobbi, ami lehet sport is, például a futás.

Kicsiben kezdődik.

Mondjuk munka után kimegyünk néhány kilométerre, bele-bele sétálva. Aztán egy háztömb, majd még egy. Hétvégén már egy kicsit hosszabbat futunk, és jól esik. Jönnek a versenyek, az erre való felkészülés, és ott találjuk magunkat, hogy nem csinálunk mást, csak dolgozunk, futunk és alszunk. És élvezzünk. De van ami gyorsabban rohan nálunk, nem érjük utol soha. Az idő nem áll meg, nem fárad, egyenletes tempóban fut, ki tudja honnan hová. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem tudjuk, hogy miért csinájuk, de csinálni kell, mert nincs más, csak ez maradt. Csak a futás maradt.

Hétvégén UltraBalaton, ezúttal párosban. Hosszú lesz az a fejenként 110 kilométer, és 22 óra. Nem is lesz másra idő, mint futni, meg pihenni. Hiába leszünk öten – két futó, és három segítő -, a futás mégiscsak magányos dolog. Elindulunk, és csak megyünk, amíg bírjuk, vagy le nem váltanak. És utána azt mondjuk: jó volt, élveztük. És tényleg így van. Élveztük, hogy megdolgoztunk a teljesített távval, hogy sikerült elérni a kitűzött cél, hogy gyorsabban/messzebbre futottunk. Ezt mind magunk értük el, mert a futás magányos dolog. De aztán jó lenne megosztani valakivel, hogy miért is élveztük. Beszélgetni róla, mit éreztünk közben, mi vett rá, hogy akkor is tovább menjünk, amikor már fájt a lépés, amikor minden mozdulatra agyunk heves tiltakozásba kezdett. És jó lenne, ha olyannak monhatnánk el, aki megért. Aki maga is tudja milyen menni (futni) az úton. Aki volt már hasonló helyzetben, és akkor mi hallgattunk meg. Jó lenne. De az élet nem ilyen. Az élet olyan, hogy, ha találunk is ilyen embert, akkor az a legritkább esetben fog minet hallgani, és mi őt. Mert már mással beszélget. Még akkor is, ha velünk is szeretne. Két emberrel márpedig nem lehet, dönteni kell. De dönteni nehéz, és fájdalmas.

Olyan jó lenne csak úgy elindulni, mint Forrest Gump, és csak futni-futni sok-sok időn át, és nem törődni semmivel, és senkivel. Azért akik közel vannak hozzánk ott lennének velünk, minden egyes lépésben. Akiket szeretünk (hm, leírtam ezt a szót úgy, hogy nem a futásra értettem), akikkel (akivel) megosztanánk mindenünket. Vagy lemondanánk bárminkről. Akár az életünk egy részéről is. Akár a futás egy részéről is.

De mi csak futunk tovább, egyedül, egyre messzebbre, és a végén már esély sem lesz arra, hogy valaki meghallja a hangunk.