máj 192015
 

Ja, spinning. Van, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek kipróbálni dolgokat. Így vagyok már egy ideje a spinninggel is, a múlt héten csütörtökön jött el az ideje meg a lehetősége, hogy élőben részt vegyek egy órán. Hát nagyon kemény több, mint egy órán át tekerni, meg kiállni a nyeregből, meg ellenállást változtatni. Konkrétan egy tavat izzadtam magam alá, nem is tudtam, hogy van bennem ennyi folyadék, szerintem a szanuában nem szoktam ennyire izzadni. A vádlim a végén már folyamatosan be akart görcsölni (még sosem tudtam úgy futni, hogy görcs álljon a vádlimba 🙂 ), a combjaim nem akarták vinni a testemet. A spinning nem gyerekjáték. 🙂 Tegnap azért elmentem másodszorra is, és már kisebb lett a belőlem kifolyt víz mennyisége, de lehet, hogy csak azért, mert ez rövidebb óra volt. Mindegy megyek még, mert ami ennyire taccsra tesz, azt csak azért is csinálom.

Miután a múlt héten csütörtökön reggel megint szaladtam egy kicsit tempósabbat az esőben (ami csak addig esett, amíg futottam, mire indultam a munkába szépen elállt), majd pénteken még egy kicsit a kondiban is kínozgattam a lábamat, szombaton Velencére autóztam 50 km-t futni. Ekkor volt az Optivita Kupa 3. állomása. Egy 2,2 km-es pályán kellett megtenni 22 kört. Volt benne egy kis szint is, nem vészes, de az ember pár tíz km után már a kicsit is nagynak érzi. Mármint, ha emelkedő. Szóval a tervem annyi volt csak, hogy megnézzem meddig tudok öt perces km-kel elfutni. Hát, nem egészen úgy ahogy terveztem, de kiderült. A rajt környékén még egészen jó kis futóidő volt, kicsit borús, nem túl meleg. Fél óra múlva aztán kisütött a nap, és megint meg kellett állapítanom, hogy többet kellene futnom olyankor, amikor 20 foknál melegebb van, mert elég rosszul viselem a hőt. Ezzel mondjuk még együtt lehet élni, többet kell inni, folyamatosan vizezni az fejet, meg kinek mit, és akkor lehet futni. Egészen jól ment minden 20-25 km-ig. Bár már az elején éreztem a lábaimban a fájdalmat, de úgy gondoltam, hogy ha bemelegszenek el fog múlni. Hát nem. A szétspinningelt (alkottam egy új szót asszem) lábaim nem akartak futni. Egy idő után mondjuk lépni sem. Jó kis küzdelem volt, végül 4 óra 34 perc alatt tudtam le a félszáz kilométert. Megfogadtam, hogy leírom százszor, hogy: “hosszú futás előtt nem megyek többet spinningre”.

Másnap aztán regenerációképpen  elmentem biciklizni, egy könnyű kis kört tettem meg, aminek – szerencsére már a vége felé – kaptam egy jó kis hátsó defektet. Mostanában úgysem cseréltem a hátsó kerékben belsőt, legalább tudom, hogy nem felejtettem el.

Futás az volt ma reggel, megint a friss, hűvös reggeli időben. Hétvégén már tényleg délben fogok menni.

ápr 232015
 

A közös a két településben, hogy mind a két helyen futóversenyt rendeztek a hétvégén. És én mind a kettőn ott voltam. És mind a kettőt élveztem. És most leírom mind a kettőt.

Még a múlt héten a hétvégére hangolódva egy könnyű reggeli tízest futottam a reggeli tavaszban, szuper volt. Ezután már csak rápihentem a szombatra, amikor a második “hivatalos” terepfutásomon vettem részt. Már hat éve rendezik meg a Mátrabérc Trail nevű futóversenyt, amely a Mátra legjelentősebb csúcsain vezet 54 km hosszan. Na, én nem erre neveztem, hanem a most debütáló Muzsla Trail-re, amely egy 27 km-es kört jelent a Mátrában. 1100 méter szintkülönbséggel. A kicsit szeles időben 100 körüli résztvevő vághatott neki szombaton délelőtt 10 órakkor a körnek. Az első emelkedőig nem is kellett sokat várni, egy balkanyar, egy jobbkanyar és máris mehettünk fölfelé. A csúcs a névadó Muzsla volt amely 805 méter magas, innentől kezdve 7 km lefelé volt a célig. Nagyobb holtpontok nélkül sikerült végigmennem, a talpam persze megfájdult a cipőben, de most számítottam rá, így nem is zavart annyira. 3 óra 14 perc alatt teljesítettem a távot, ami nem tudom, hogy jó-e vagy rossz-e (mondjuk a győztes 5:12-es átlaggal tolta végig az 54 km-t 🙂 ), az biztos, hogy élvezetes. Lesz még idén terepfutás, az biztos.

Lefelé

Lefelé

Másnap aztán Vivicitta volt, ahol félmaratont futottam, kellemes, beszélgetős tempóban. Érdekes módon a combjaimban jobban éreztem az előző napot, mint a talpamban, bár ehhez lehet, hogy hozzájárult a Vomero puhasága is. Iszonyú tömeg volt a Margit-szigeten, nagyon sokan gondolták úgy, hogy futnak 21 km-t. Sikerült a tavalyi kis késésre még rátenni egy lapáttal, konkrétan már a rajt első szakaszát el is indították, amikor mi még kerestük, hogy hol a négyes zóna. Szerencsére csak a harmadik rajttal indultunk el, így még majdnem 20 percet ácsorogtunk is a rajtzónában. Van még tehát tartalék az időben, ez  a jövőre nézve megnyugtató. 🙂 Idén pont az ellenkező irányba indultunk el, mint tavaly, az Árpád-híd felé kellett kifutni a szigetről. Kocogtunk, beszélgettünk, frissítettünk, szóval minden kellemesen telt, az idő bár kicsit szeles, de az ideálishoz közeli volt. Végül 2 óra 16 perc alatt értünk célba. A munkatársamnak, akivel futottunk ez volt az első félmaratonja, szerintem elsőre ez teljesen jó idő. A beérkezés után is voltak izgalmak: a ruhatár előtt néhány ezer ember akarta egy időben felvenni a leadott csomagját, erre szerintem nem voltak felkészülve a szervezők, nagyon sokat kellett várni. Itt már nem volt komfortos az átizzadt futócuccban a 14 fokban és szélben ácsorgás. Remélem legközelebb jobban megoldják, mert a rendezésnek ez a része nem volt túl profi.

A hétköznapok most lazák ami a futást illeti, mivel a hétvégén Sárvár, és 12 óra lesz a program, ezért kedden köröztem 10 km-t, majd szerdán a munkatársakkal a rettentő jó időben látogattuk meg a Margit-szigetet 8 km erejéig, végül ma reggel szintén körbe-körbe futottam 10 km-t. Tök jó, mert már reggel is lehet rövidnadrágban menni kocogni.

Holnap lesz még egy kis kondi, aztán szombaton indul a bugi.

ápr 022015
 

Programozó vagyok, így nem csoda, hogy vonzódom a két-három betűs mozaikszavakhoz. Szokás szerint azonban egy másik vonzalmam képezi jelen írásom tárgyát, de ígérem, hogy így is sor kerül a címbéli rövidítések kifejtésére.

Szóval a Balaton kerülés utáni hét eleji regenerálódó futást követően elkezdtem a tavaszi-nyári-őszi idei edzéstervem szerinti futkározást. Ezt azt jelenti főleg, hogy vége a hosszú lassú futásoknak, jöhetnek a résztávok, domb- és tempófutások, fartlekek. Azért még így is marad elég pulzuskontrollos kocogás a héten, de legalább egy futás mindig a tempó növelése érdekében lesz. Hogy ez elég lesz e mondjuk az 1:30 alatti félmaratonhoz, az majd eldől novemberben. Már nem kell sokat aludni, de még sokat kell futni addig. 🙂 Ügyesen elrejtve, de már meg is fejtettük az egyik rövidítést: csütörtökön 4×800 m résztáv (RT) volt a feladat, amit egészen jól sikerült teljesítenem, az első kettőnek az idejét figyeltem, és 3:24 körüliek voltak. Van olyan elmélet, ami szerint a 800 méteres résztáv időből lehet következtetni a maratoni időre. Jó, ehhez valószínűleg kevés négy ismétlés, de kezdetnek nem rossz. 🙂

Szombaton aztán kódorogtam kicsit a környéken, mentem amerre vitt a lábam, igazán jóleső futás volt. A lényeg vasárnap volt, amikor a Vértes Terep Maratonon vettem részt. Meg is van, hogy mi az a VTM. Tíz órakkor volt a rajt, én szokás szerint már jó korán ott voltam, biztos, ami biztos alapon: inkább én várjak, mint rám várjanak a rajttal. 🙂 Szóval átvettem a rajtcsomagot, és amíg üldögélve próbáltam memorizálni az útvonalat, meg a frissítő pontok elhelyezkedését az útvonalon befutottak Rókáék, majd RabiMiki is. A kezdésig hátralévő időt jó hangulatban, öltözködési problémáktól nem mentesen (rövid vagy hosszú nadrág?; hány réteg felülre?) töltöttük el. A rajt előtt nem sokkal befutottak Érdről még ismerősök, akiktől egy gyors közös fotó után búcsút vettünk, és nekiindultunk a körnek.

Rajt előtti fotó

Rajt előtti fotó

Óvatosan kezdtem, hiszen ez volt az első igazi terepfutó versenyem (a Borvidék Félmaratont nem számolom, mert az inkább emelkedőkkel – na jó, nagyon meredek emelkedőkkel – tűzdelt, de főleg aszfalton vagy olyasmi talajon rendezett futás; a Balboa pedig közösségi futás). Most jön a WTF. 🙂 Megfordult a fejemben párszor a nevezés óta, hogy mi a fenét keresek én egy terepfutáson, és ezt a gondolatot csak erősítette, amikor láttam, hogy hogyan készülnek a résztvevők a megmérettetésre. Ivótartályos hátizsákok, kaja, speckó terepes felszerelések; én meg a legtöbb, amit tenni tudtam, hogy a Sparos vizes palackom sima kupakját lecseréltem szopókás (remélem így hívják 🙂 ) kupakra. Nem éreztem magam túl felkészültnek, na.

Szóval az elején Rókával haladtunk beszélgetős tempóban, aztán jöttek az emelkedők, és megszűnt a beszélgetés. 🙂 Mindenki ment a saját ritmusában. Én még csak tanulom a terepen futást, próbáltam figyelni a többieket, hogy mikor melyik emelkedőt lehet megfutni, hol kell gyaloglásra váltani. Az első harmad kellemesen telt el így, bár kicsit fáztam néha, de az erdő szép volt, és jól is esett a futás. Az OMG a második harmadban jutott eszembe, főleg Várgesztes után, ahol tartottam egy nem is oly rövid technikai szünetet egy kocsma női WC-jében (a férfi mellékhelységben nem működött az ülőkés WC, és a kétségbeesett arckifejezésemet látva beengedtek a nőibe). Itt vált szét az ultramaratoni és a maratoni táv. Egy ideig egyedül próbáltam futómozgást imitálni, és nem figyelni az egyre erősebb talpfájásomra. Néhányan megelőztek, aztán kezdett múlni a fájdalom, és kezdtem megint örülni a futásnak. Ehhez persze hozzájárult, hogy egyre fogyott a hátralévő táv. Most örültem csak igazán, hogy nem az 50 km-re neveztem. (Majd jövőre. 🙂 )

A végére egészen új erőre kaptam, és néha még mosolygásszerű valamit is sikerült csinálnom.

Mosolygásszerűség

Mosolygásszerűség

Végül is 4:14:31 óra alatt teljesítettem a 38 km-re csökkent távot, és egyáltalán nem bántam, hogy nem kell még négy km-t futnom. A combjaim és a vádlijaim még ma is emlékeznek a terepen töltött időre, szerintem jobban elfáradtak, mint Székesfehérváron. De, mint tudjuk a futókban van egy egészséges (?) mazochizmus, így már be is neveztem a Mátrabérc Trail rövidebb távjára, a Muzsla Trail névre keresztelt 27 km-es mókázásra, ami azért jó, mert másnap Vivicitta félmaraton lesz, amire szintén van nevezésem. Úgy jó az élet, ha zajlik, ugyebár. 🙂

A Vértes tehát megviselt, de csak annyira, hogy még jobban érdekeljen a terepen futás, és mivel az úszás még úgysem megy annyira, idén valószínűleg inkább ezt erőltetném a triatlon kipróbálása helyett.

Ezt a hetet a lábaim állapotára való tekintettel egy könnyű kondival kezdtem, majd kedden reggel körözgettem kicsit futva. Szerdán aztán egy céges futás keretében meglátogattam a Margit-szigetet, pont akkor nem esett az eső aznap, igazán jól sikerült megválasztani a futás idejét. Ma reggel muszáj volt kicsit erőszakot vennem magamon, fartlek volt beírva az edzéstervbe, viszont az agyam és a lábaim nem értettek egyet a megvalósítással kapcsolatban. Végül az agyam győzött, a lábaim meg fájnak. 🙂

Végére is értünk a címbeli betűszavak magyarázatának, a következő bejegyzésben megismerkedhetünk az FTP, NTFS, JDBC és SQL kifejezésekkel is. Na jó nem, inkább ismét futásról lesz szó.

Már 142015
 

Alapvetés: a sok futásnál egy jobb dolog van: a még több futás.

Pont egy hete megkezdődött az idei futószezon. Székesfehérváron történt a dolog, egy 12 órán át tartó futással. Tavaly is hasonlóan kezdődött a futóév, akkor pont fele ennyi ideig körözgettem ugyanott, a Csónakázó-tó mellett kijelölt majdnem 1,1 km hosszú pályán. Tavaly nagy szél volt, idén ez szerencsére elmaradt, volt viszont szép napsütéses idő, kellemes napközbeni hőmérséklettel, délelőtt tíz órától kb délután hét óráig igazi futóidő volt.

Már péntek este Székesfehérvárra érkeztem, a húgomék ott laknak, és, hogy ne kelljen korán kelnem szombaton, elfogadtam a felajánlott kvártélyt. Hét óra előtt már fent voltam, a napfény ömlött be szobába, viszont elég hideg volt, a hőmérő nulla fok alatt mutatott. Ennek ellenére – bízva a tavaszi napsütés erejében – rövid nadrág mellett döntöttem. Felülre azért két póló és egy polár ruha került. Az első egy-két órára még kesztyűt is vettem, de napközben arra már nem volt szükség, majd csak este. Kilenc óra előtt a helyszínre értem, ahol találkoztam ismerősökkel, beszélgettünk, rajtszámot felvettünk, melegítettünk, lepakoltuk a frissítőket, és ezzel el is telt az idő a rajtig. Tíz órakkor kezdetét vette a körözgetés. Óvatos tempóban kezdtem, sose futottam még ennyi időt egyszerre, nem tudtam, hogy mi vár rám 6-7 óra futás után. Beszélgetve, kocogással telt az idő az első pár órában, ezúttal figyeltem a frissítésre, és már az elejétől kezdve ittam vizet folyamatosan, sőt most még ettem is. Mivel gélt, meg hasonló “gyárban” készült termékeket nem fogyasztok, ezért csináltam gyümölcs turmixot frissítőnek, banánból, szőlőből, narancsból és almából. Pont, mint a VitaTigris. 🙂 Ezt, és néha sós napraforgót vagy kesudiót ettem. A folyadékot vízzel és alkoholmentes sörökkel pótoltam. Végig minden rendben volt a gyomrommal és erőmmel is, így azt gondolom a frissítésem most jól sikerült.

Kettő, négy és hat óránál dudaszóra ért véget a kettő, négy és hat órás futószám, délután négytől már csak a 12 órások köröztek a pályán. Kicsit félve vártam a hat óra végét, mivel innen jött az ismeretlen, és az eddigi tapasztalataim alapján már 360 perc futás is tud fájni. De nem most. Vidáman gratulálgattam a hat órásoknak, és … futottam tovább. Nagy holtpont ezután sem volt, figyeltem a frissítésre és futottam, hol egyedül, hol beszélgetve másokkal. Hét óra körül kezdett hűlni a levegő, miután lement a nap, innentől próbáltam minél kevesebb időt nem mozgással tölteni, mert az állás után nagyon rossz volt elindulni. Az utolsó másfél óra már kevesebb beszéddel telt, csak futottunk egymás mellett egy dunaújvárosi ismerőssel. Nagyjából 7 perc/kör sebességgel haladtunk, és, mivel hideg volt, és egyre jobban fáztam, és nem akartam sokáig várni a tört kört mérő stábra, ezért eldöntöttem, hogy nem indulok neki az utolsó körnek, ha már csak kevés idő van hátra. Ezen az álláspontomon egy apró, de annál jelentősebb változást eszközöltem, amikor 11 óra 57 perckor áthaladtam a mérőponton: mégis tovább megyek. Mondjuk sejtettem, hogy ez lesz. Az agyam még saját magával sem tud dűlőre jutni. 🙂 Végül még kicsivel több, mint 700 métert tudtam futni, aztán szólt a duda. A húgomék szerencsére hoztak száraz, és meleg(ebb) rhuákat, hogy amíg várom a mérőembereket ne fagyjak teljesen meg. Azért nem mondom, hogy melegem volt. 🙂

A hivatalos eredmény szerint 116,105 km-t tettem meg, ezzel így elsőre meg vagyok elégedve, a terv a 110 km fölött futás volt. Megmutatom mit rögzített a futásból a Suunto órám, ezt. Az egy dolog, hogy kb 5 km-rel kevesebbet mért, de még a pályát sem sikerült eltalálnia. Ez elég fura egy ilyen szerkezettől, de utánaolvasva kiderítettem, hogy valószínűleg a 60 másodpercesre állított mintavételezés a ludas, az sajnos nem való ilyen körözős pályára. A gond csak az, hogy az ez alatti gyakoriság az 5 másodperc, amivel a leírás szerint pont 12 óráig bírja a szerkezet. Nem baj, legközelebb kipróbálom azzal. Ami viszont ezúttal tökéletes volt az a cipő. Van egy olyan sajátos futótechnikám, hogy trappolok (hogy miért, azt nem tudom). Általában nincs belőle gond, de pár óra futás után a Pegasus-okban általában elkezdett fájni a talpam, ami lehet, hogy a trappolás miatt van. Erre azt találtam ki (persze azután, hogy próbálok figyelni, hogy ne így fussak, de legtöbbször kevéssé sikerül), hogy nekem egy extrán párnázott cipő kell a hosszú futásokhoz. Először Hokát akartam venni, de nem volt a méretemben a kinézett típus olyan helyen, ahova be tudok menni felpróbálni. Körbefórumozva az Interneten (az egész Interneten), kiderült, hogy a Nike Vomero is jó lehet. Ha már idáig úgyis mindig Pegasus-ban futottam, akkor pedig nem olyan nagy váltás a Vomero. Így hát, bár kicsit félve, de beruháztam egyre. Jól döntöttem, mert két kisebb talpfájáskezdeményen kívül semmi – amik pár perc alatt elmúltak nyomtalanul – semmi problémám nem volt a lábam földhöz legközelebbi részével. Lehet, hogy majd egyszer kipróbálom a Hokát is, de most teljesen meg vagyok elégedve ezzel a cipővel.

Összefoglalva azt lehet mondani, hogy különösebb holtpontok, fájdalmak, egyéb hátráltató tényezők nélkül tudtam 12 órát futni, és nem esett rosszul. Kicsit féltem előtte, hogy mi van, ha fél nap alatt megutálom a futást, de nem ez történt, olyannyira, hogy legözelebb április végén Sárváron ismét ott leszek a 12 órás mezőnyben. Azt, hogy viszonylag gyorsan sikerült regenerálódnom a futás után, és közben sem volt derék vagy hátfájásom (ami tavaly néha volt a 6 órásokon), az egész télen át tartó, heti háromszori kondiedzéseknek tulajdonítom, ahol direkt a hát, csípő, medence izmait erősítettem főleg, amik a futásnál a leginkább igénybe vannak véve.

A rajt pillanatai

A rajt pillanatai

11041844_1034251126588691_3461938859320906911_o

Valahol délelőtt tíz, és este tíz óra között

10855020_1034268736586930_3049390087415141755_o

A vége flé már előjött kicsit a zombi mód 🙂

Amit még mindenképpen fel kell jegyeznem a 40 évvel későbbi önmagamnak, hogy a szombati hosszú előtt csütörtökön a terveknek megfelelően 10 km-t kocogtam körbe-körbe a közeli utcákon. A hétvége után kedden mentem ki reggel egy regenerálódós 11 km-re, kicsit megint kísérletezgettem az útvonallal. Szerdán délután aztán a munkatársakkal kilátogattunk Margitszigetre (ahol éppen folytatják a futókör felújítását), ami ezúttal is 8 km-t jelentett. A hétköznapok sorában a csütörtök következett, aminek reggelét 10 km-rel köszöntöttem. Ezzel véget is értek a hétköznapok, de csak azért, hogy legyen ismét szombat, a hatodik a nap, és ettől a héttől kezdve az utolsó, amin kaját lehet venni. Ma tehát Rácalmás és Dunaújváros között mozogtam 20 km-nyit.

Holnap lesz egy hasonló etap, meg majd kedden reggel egy rövidebb, aztán jövő hét csütörtöktől mehet a Balaton Szupermaraton. Hát nem szuper?

jan 092015
 

A szilveszter ezúttal nyugisan telt, már csak azért is, mert elsején délelőttre futás volt tervezve. Ki is látogattam Érdre, és egy jó hangulatú újévi futással belecsaptam 2015-be. Ezután visszatértem Rácalmásra, ahol másnap egy kicsit az aszfaltot elhagyva karcoltam 15 km-t. Körbefutottam a rácalmási szigetet, ami elég jól néz ki ilyenkor télen (is), és mivel kellően hideg volt, sár sem nehezítette a dolgomat. Minden nagyon szépen meg volt fagyva. Ami viszont nehezített az pont a megfagyás miatt volt: ahol a földutat a fagyás előtti sárban kijárták a – gondolom – traktorok, ott hullámosra volt fagyva a talaj, és néhol 30 cm-es szintkülönbségek is voltak, amiken keresztül kellett ugrálni anélkül, hogy az ember kitörné a bokáját. Volt hát izgalom is. Szombaton aztán ismét a terepet választottam, ezúttal egy 10 km-es karikát tettem Rácalmásról Rácalmásra, Kulcs érintésével.

A vasárnapi hosszúfutás helyszíne ezen a hétvégén Gúta lett, ide utaztunk el az érdi futótársakkal, hogy teljesítsük a félmaratoni vagy a maratoni távot. Én 42 km-t terveztem kocogni, kellemesen, jó hangulatban, beszélgetős tempóban. Ehhez majdnem minden körülmény adott is volt, csak a latyak és a szél volt egy kicsivel több, mint amennyit futáshoz szeretek. Az útvonal egy hosszú odafelé szakaszból, majd egy kicsit rövidebb visszafelé szakaszból állt. Igazán jól teltek az odafelel km-ek, Zsolttal futottunk kényelmesen, beszélgetve. A latyak és a víz miatt már az első pár km-en átázott a cipőm, ami – én is meglepődtem – nem zavart különösképpen futás közben, viszonylag hamar megszoktam. Tizenpár km után hajráztunk a visszafordult félmaratonosoknak, és nyomtuk tovább a magunk adagját. 23,5 km aztán mi is csináltunk egy hátraarcot, és … majdnem hanyatt vágódunk. Olyan erős szembeszél fújt, hogy rendesen neki kellett feküdni, ha haladni akartunk. A beszélgetés megszűnt (mondjuk nem is értettük volna egymás szavát abban az orkánban), csak a mozgásra koncentráltunk. A visszafelé úton – bár egyre csökkenő intenzittással -, de végig szembeszél fújt. Előnye annyi volt, hogy felszárította a latyakot, így a cél felé haladva már nem ázott el ismét a cipőm, sőt a nagy légmozgásban még száradt is valamennyit. A 42 km-t 3:59:51 alatt tudtam le, ami tök jó, mert előzetesen 4 órát terveztem. 🙂 A verseny egyébként nagyon jól volt szervezve, meleg helyen öltözés/zuhanyzás, kb öt km-enként frissítőpontok, az útvonal szinte teljesen sík, napsütés. Ha a szél nem lett volna mentem volna még egy kört. 🙂 Na jó nem, de tényleg minden szuper volt.

Hétfőn aztán megkezdődött a munka, és vele együtt a kondi, meg a kerékpározás, meg a hétköznap reggeli futások. Erre a hétre regenerálódó jellegű 15 km-eket terveztem főleg, ennek megfelelően futottam meg ugyan azt a kört kedden és csütörtökön is. Eléggé hideg volt mind a két reggelen, de néhány száz méter után már nem fáztam, csak szépen, lassan kocorásztam.

Nagyjából ennyi történt tehát eddig ebben az évben, és ezzel a kétrészes összefoglalóm végére is értem. Ide kellene valami frappáns befejezés, de nem jut eszembe semmi. Pont, mint a cím esetében.