Már 062016
 

Volt egyszer egy ember, az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

(Wass Albert: Előhang)

 

Egyébként mindjárt futok 100 km-t. Igazából csak ezt akartam mondani. 🙂

jún 292015
 

Az év első felének legjobban várt futóeseménye. A legnagyobb hazai futóbuli a csapatoknak. A legnagyobb itthoni kihívás az egyénieknek. 220 km a Balaton körül. Ez mind az UltraBalaton, amit idén párosban teljesítettem.

Minden jól alakult: eleget futottam tavasszal, bár voltak nem túl jól sikerült versenyek és edzések, azért összességében megfelelőenek ítéltem a felkészültésgemet. Készítettünk tervet futótársammal, Zolival, hogy ki mikor mennyit fog menni, béreltünk kamerát, voltak lelkes segítőink, szóval minden a lehető legjobban alakult.

Már pénteken a kora esti órákban megérkeztünk Aligára, hogy találkozzunk az ismerősökkel, átvegyük az időmérő eszközt, és magunkba szívjuk kicsit az UB hangulatát. Ez sikerült is, és még időben odaértünk a szállásra, ahol valamennyit még aludni is tudtunk. Szombaton 9:30-kor volt a rajtunk, ezért reggel sem kellett nagyon korán kelni, volt idő mindenre. Kényelmesen átkocsikáztunk Aligára, és vártuk a rajtot. Az összes páros és három fős csapatot együtt indították el fél tízkor. Zoli kezdte a futást, a rajt utáni első pár tíz métert együtt nyomtuk, aztán egyedül folytatta. Már ekkor látszott, hogy nagyon meleg lesz, de az első km-ek vidáman teltek. Átmentünk az első váltópontra, ahol mi nem váltottunk, de jött Zoli, frissített, és már ment is tovább, egyelőre minden a terv szerint alakult.

Én Balatonalmádiban vettem át a chipet, és indultam meg vele Pécsely felé. Nem mondom, hogy fáztam, viszont jól esett, hogy végre futhatok, örömmel rohantam a váltópont felé. Nyilván itt kellett volna gondolkodnom, hogy ne fussam el már az első 20 km-t, de nem tudtam gondolkodni, a futást viszont élveztem, és ez akkor elég rossz kombónak bizonyult. 28 km múlva váltottunk ismét, ekkor már hatalmas volt a hőség. A nagy meleg pont a következő szakaszon párosult egy irdatlan emelkedővel, ami fogyasztotta szépen a résztvevőket. Zoli ezen felment, de később akadt egy kis problémája, így előrébb hoztunk a váltást a tervezetthez képest kb 3 km-rel. Itt már nem esett annyira jól a futás. Folyamatosan görcsölt a vádlim, ami azért érdekes, mert eddig ilyen problémám még sosem volt futás közben. Nem tudom mi történt, de mivel nyújtás után sem lett jobb, úgy döntöttem, hogy lassan kocogok, és tűröm a fájdalmat, majd elmúlik. Így mókázva futottunk együtt én meg a két vádlim. És Ildi, aki rendületlenül jött mellettem, és adta a vizet amikor kértem. Ezen a ponton és helyen is megköszönném a segítőinknek a támogatást, amit kaptunk Tőlük az egész futás alatt, nem lehetett könnyű elviselni minket, semmilyen téren. (Ha csak a szagomra gondolok eszembe jut egy mezőgazdasági üzem, ahol már egy ideje nem takarítottak. 🙂 ) De szuperek voltak, és jöttek mellettünk, és furikáztak egyik váltópontról a másikra, hoztak kávét meg sört, meg vizet, szóval tényleg le a kalappal, köszönöm.

Tehát Badacsonytördemicig kellett valahogy eljutnom, és nem volt könnyű. Valakik úgy gondolták, hogy milyen jó móka lesz valami szőlőhegyekre felfutni, meg onnan le, aztán lelépcsőzni(!) egy borospincébe, ahol hideg van és furcsa szag. Még jó, hogy erős a gyomrom, különben elgondolkodtam volna rajta, hogy valamelyik hordó tövébe teszek egy kis ajándékot a szervezőknek. Az utolsó kanyarban ráadásul valahonnan előkerült egy fotós, aki megörökítette az agonizálásomat. Nem a boldogság volt az első szó ami eszembe jutott akkor.

220

Kiérve a pincéből újra meleg, és futás(hoz hasonló mozgás) és tovább. Csak nem akart jönni a váltópont, egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú utcán kellett futni sokoáig, szerintem ilyen hosszú település nincs is Magyarországon, biztos, hogy valami trükk volt, de még nem jöttem rá, hogy mi. Na mindegy, csak letelt ez a 30 km is, és végre átadhattam a chipet, és lerogyhattam valami híd tövébe. Itt – miután valahogy összekapartam magam – próbáltam nyújtani kicsit, de elkezdetm fázni, meg a vádlim is fájt, szóval nem volt túl rózsás a helyzet, de azért még volt hátra 50 km futás, úgyhogy ezzel nyugtattam magam. 🙂

Miközben én kocogtam, Zoli is helyrejött valamennyire, szóval haladtunk a cél felé, ha nem is terv szerint, de legalább folyamatosan. Rám fél tizenegykor került ismét a sor, kb 20 km-t kellett megtennem, immár sötétben, fejlámpával. Nem bántam, így legalább a gondolataimba tudtam mélyedni, szerencsére volt miről elmélkednem. És így nem a vádlimban lévő fájdalomra koncentráltam. Egészen gyorsan eltelt az idő (legalábbi sén úgy éreztem), és megint váltottunk. Ekkor már nem volt meleg, futáshoz viszont egészen kellemes volt a hőmérséklet. Balatonfenyvesen fél háromkor próbáltam ismét futást imitálni több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel, ezzel 17 km-rel kerültünk közelebb Aligához.

Amíg Zoli futott próbáltam nyújtani a vádlim, hátha jobb lesz, és tényleg kicsit mintha segített volna. Már a járás is egészen jól ment. 🙂 A következő szakaszomra beállt mellém az egyik munkatársam, aki céges csapatban futotta a Balaton kört, és Ő már végzett a saját etapjaival. Végigbeszélgettük a 12 km-t, és szinte nem is éreztem a lábaim fájdalmát. Jó volt Vele futni.

Zoli utolsó szakasza következett, becsülettel végigküzdötte, pedig gondolom nem a futást tette volna az első helyre, ha akkor megkérdezik, hogy most éppen mit szeretne csinálni. Már csak 10 km volt hátra, ami nekem jutott. Itt már a gyomrom is megadta magát, minden WC-nél meg kellett állnom, de újraindulás után kb 1 km-rel mindig újra jöttek a görcsök. Vidám kis mozgás volt.

Végül jött a kapu, ami bevitt a Club Aligába, ahonnan már csak néhágy méter volt a célig. Zolival együtt haladtunk át a célkapun, és örültünk, hogy sikerült a nehézségek ellenére teljesíteni a 220 km-t.

11304463_785488524904661_912318578_n

A sok közben felmerült probléma ellenére örülök, hogy ebben a felállásban teljesíthettem idén az UB-t. Zoli nagyon jó futótárs, a segítőink szuperek voltak és türelmesek. Mindannyiuknak köszönöm az a 24 óra 39 percet, ami alatt megtettük a kört. Jó volt Veletek, és mindenképpen fussunk még együtt!

máj 272015
 

Van úgy, hogy felmerülnek bennünk kérdések. Valami, vagy valaki hatására elgondolkodunk a dolgokon. Például, hogy mit miért teszünk az életben. Mivel töltjük a napjainkat? Mit csinálunk? Élünk mi egyáltalán? Van a munka, meg a hobbi, ami lehet sport is, például a futás.

Kicsiben kezdődik.

Mondjuk munka után kimegyünk néhány kilométerre, bele-bele sétálva. Aztán egy háztömb, majd még egy. Hétvégén már egy kicsit hosszabbat futunk, és jól esik. Jönnek a versenyek, az erre való felkészülés, és ott találjuk magunkat, hogy nem csinálunk mást, csak dolgozunk, futunk és alszunk. És élvezzünk. De van ami gyorsabban rohan nálunk, nem érjük utol soha. Az idő nem áll meg, nem fárad, egyenletes tempóban fut, ki tudja honnan hová. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem tudjuk, hogy miért csinájuk, de csinálni kell, mert nincs más, csak ez maradt. Csak a futás maradt.

Hétvégén UltraBalaton, ezúttal párosban. Hosszú lesz az a fejenként 110 kilométer, és 22 óra. Nem is lesz másra idő, mint futni, meg pihenni. Hiába leszünk öten – két futó, és három segítő -, a futás mégiscsak magányos dolog. Elindulunk, és csak megyünk, amíg bírjuk, vagy le nem váltanak. És utána azt mondjuk: jó volt, élveztük. És tényleg így van. Élveztük, hogy megdolgoztunk a teljesített távval, hogy sikerült elérni a kitűzött cél, hogy gyorsabban/messzebbre futottunk. Ezt mind magunk értük el, mert a futás magányos dolog. De aztán jó lenne megosztani valakivel, hogy miért is élveztük. Beszélgetni róla, mit éreztünk közben, mi vett rá, hogy akkor is tovább menjünk, amikor már fájt a lépés, amikor minden mozdulatra agyunk heves tiltakozásba kezdett. És jó lenne, ha olyannak monhatnánk el, aki megért. Aki maga is tudja milyen menni (futni) az úton. Aki volt már hasonló helyzetben, és akkor mi hallgattunk meg. Jó lenne. De az élet nem ilyen. Az élet olyan, hogy, ha találunk is ilyen embert, akkor az a legritkább esetben fog minet hallgani, és mi őt. Mert már mással beszélget. Még akkor is, ha velünk is szeretne. Két emberrel márpedig nem lehet, dönteni kell. De dönteni nehéz, és fájdalmas.

Olyan jó lenne csak úgy elindulni, mint Forrest Gump, és csak futni-futni sok-sok időn át, és nem törődni semmivel, és senkivel. Azért akik közel vannak hozzánk ott lennének velünk, minden egyes lépésben. Akiket szeretünk (hm, leírtam ezt a szót úgy, hogy nem a futásra értettem), akikkel (akivel) megosztanánk mindenünket. Vagy lemondanánk bárminkről. Akár az életünk egy részéről is. Akár a futás egy részéről is.

De mi csak futunk tovább, egyedül, egyre messzebbre, és a végén már esély sem lesz arra, hogy valaki meghallja a hangunk.

ápr 292015
 

Megint egy település, és megint futás. Másodszor gondoltam úgy, hogy muszáj 12 órát futnom, mert az előző is milyen jó volt. Hiába, az agy úgy tűnik tényleg csak a pozitív dolgokra emlékezik, és a tizenegy és feledik órára meg nem. Mindegy, még sose futottam Sárváron – sőt még soha nem voltam Sárváron.

Szép város. 🙂

Viszonylag korán kellett kelnem szombaton, hogy odaérjek a tíz órás rajtra Budapestről. Sikerült is másfél órával korábban beállnom a parkolóba, ami azután másnap kora délutánig a táborhelyem/frissítőpontom volt. Kicsit bandázgattam az ismerősökkel, aztán elkezdődött a körözés a valamivel hosszabb, mint 1 km-es pályán. Elég meleg volt, így már az elejétől fogva folyamatosan ittam viszonylag sokat, egy idő után ettem is napraforgó magot, majd kesudiót, illetve a saját készítésű “vitatigrisemet”, a banán-narancs-eper turmixot. A hirtelen jött jó idő annyira nem tett jót, próbáltam magam hűteni, kevés sikerrel. Azért a két pólóból egyiket sem vettem le. 🙂

Nem tudom, hogy miért, de kb három óra környékén nagyon elkezdett fájni mind a két combhajlítóm. Egy ideig minden lépés olyan volt, mintha jó erősen ráütöttek volna hátulról a lábamra. Nem volt kellemes így futni, de próbáltam nem erre gondolni – vagyis inkább kitalálni, hogy mitől lehet ez; Székesfehérváron nem volt ilyesmi gondom -, aztán megszoktam, hogy ez most ilyen lesz. Vagy múlt a fájdalom, vagy bejött a nem veszek róla tudomást technika, de viszonylag jól tudtam haladni. Persze a meleg miatt többször álltam meg frissíteni, illetve több nem tervezett ücsörgés is volt egy jó kis hűvös helyen, de amikor futottam, akkor érzésre jobban ment, mint az első alkalommal.

Az órám persze félremérte a távot, pedig most sűrűbb mintavételezésre állítottam. Nem baj, igazából nem is érdekelt, hogy hogyan állok, tíz óra futás után néztem meg először az eredmény jelző táblát. Az látszott, hogy nem lesz meg amit elképzeltem magamnak táv, de még a székesfehérvári km szám elérése is kétségesnek látszott. Ezután már végléppp csak azon voltam, hogy fussak a hátralévő időben. Sétálni nem akartam. Megint nagyon kellett küzdenem fejben, hogy az utolsó egész kör befejezése után nekiinduljak a maradék három percre, aztán persze mentem.

Végül 113,04 km-t futottam, ami hárommal kevesebb, mint Fehérváron, és héttel kevesebb, mint a tervem. Azért csak kicsit voltam rossz kedvű emiatt, mert a második 12 órámat is végigfutottam, tudtam valamennyire alkalmazkodni a nem túl kellemes körülményekhez, szóval az egyik szemem örül, a másikat meg becsukom, és akkor megint csak a szép dolgok maradnak meg. 🙂

Egyébként a combfeszítőimben lévő fájdalmon kívül – amit még ma is érzek – nem volt semmi testi kínom. Nem dörzsölt/mart/sebesített ki sehol a ruha, nem volt gond a gyomrommal, és fejben is egész jól bírtam a 12 órát. Alakul a dolog. Most is a Nike Vomero 8-ban futottam, és semmi talpfájás nem volt ezúttal, egyre jobban kedvelem ezt a cipőt, és egyre kevésbé gondolom, hogy nekem Hoka kell.

Lendületben .)

Lendületben .)

Ez a hét a regeneráció jegyében telik, a kondiban is, és a futásban is. Például a csütörtöki résztávos edzést is áttettem a jövő hétre, most csak max 10 km-es kocogások vannak. Például kedden, nagyon lassan, könnyű fájdalommal a combjaim hátsó részében. Ma pedig a szokásos céges szigetkört tettem meg, ezt is beszélgetősre véve.

Hát így telik a tavasz mifelénk. 🙂

Már 142015
 

Alapvetés: a sok futásnál egy jobb dolog van: a még több futás.

Pont egy hete megkezdődött az idei futószezon. Székesfehérváron történt a dolog, egy 12 órán át tartó futással. Tavaly is hasonlóan kezdődött a futóév, akkor pont fele ennyi ideig körözgettem ugyanott, a Csónakázó-tó mellett kijelölt majdnem 1,1 km hosszú pályán. Tavaly nagy szél volt, idén ez szerencsére elmaradt, volt viszont szép napsütéses idő, kellemes napközbeni hőmérséklettel, délelőtt tíz órától kb délután hét óráig igazi futóidő volt.

Már péntek este Székesfehérvárra érkeztem, a húgomék ott laknak, és, hogy ne kelljen korán kelnem szombaton, elfogadtam a felajánlott kvártélyt. Hét óra előtt már fent voltam, a napfény ömlött be szobába, viszont elég hideg volt, a hőmérő nulla fok alatt mutatott. Ennek ellenére – bízva a tavaszi napsütés erejében – rövid nadrág mellett döntöttem. Felülre azért két póló és egy polár ruha került. Az első egy-két órára még kesztyűt is vettem, de napközben arra már nem volt szükség, majd csak este. Kilenc óra előtt a helyszínre értem, ahol találkoztam ismerősökkel, beszélgettünk, rajtszámot felvettünk, melegítettünk, lepakoltuk a frissítőket, és ezzel el is telt az idő a rajtig. Tíz órakkor kezdetét vette a körözgetés. Óvatos tempóban kezdtem, sose futottam még ennyi időt egyszerre, nem tudtam, hogy mi vár rám 6-7 óra futás után. Beszélgetve, kocogással telt az idő az első pár órában, ezúttal figyeltem a frissítésre, és már az elejétől kezdve ittam vizet folyamatosan, sőt most még ettem is. Mivel gélt, meg hasonló “gyárban” készült termékeket nem fogyasztok, ezért csináltam gyümölcs turmixot frissítőnek, banánból, szőlőből, narancsból és almából. Pont, mint a VitaTigris. 🙂 Ezt, és néha sós napraforgót vagy kesudiót ettem. A folyadékot vízzel és alkoholmentes sörökkel pótoltam. Végig minden rendben volt a gyomrommal és erőmmel is, így azt gondolom a frissítésem most jól sikerült.

Kettő, négy és hat óránál dudaszóra ért véget a kettő, négy és hat órás futószám, délután négytől már csak a 12 órások köröztek a pályán. Kicsit félve vártam a hat óra végét, mivel innen jött az ismeretlen, és az eddigi tapasztalataim alapján már 360 perc futás is tud fájni. De nem most. Vidáman gratulálgattam a hat órásoknak, és … futottam tovább. Nagy holtpont ezután sem volt, figyeltem a frissítésre és futottam, hol egyedül, hol beszélgetve másokkal. Hét óra körül kezdett hűlni a levegő, miután lement a nap, innentől próbáltam minél kevesebb időt nem mozgással tölteni, mert az állás után nagyon rossz volt elindulni. Az utolsó másfél óra már kevesebb beszéddel telt, csak futottunk egymás mellett egy dunaújvárosi ismerőssel. Nagyjából 7 perc/kör sebességgel haladtunk, és, mivel hideg volt, és egyre jobban fáztam, és nem akartam sokáig várni a tört kört mérő stábra, ezért eldöntöttem, hogy nem indulok neki az utolsó körnek, ha már csak kevés idő van hátra. Ezen az álláspontomon egy apró, de annál jelentősebb változást eszközöltem, amikor 11 óra 57 perckor áthaladtam a mérőponton: mégis tovább megyek. Mondjuk sejtettem, hogy ez lesz. Az agyam még saját magával sem tud dűlőre jutni. 🙂 Végül még kicsivel több, mint 700 métert tudtam futni, aztán szólt a duda. A húgomék szerencsére hoztak száraz, és meleg(ebb) rhuákat, hogy amíg várom a mérőembereket ne fagyjak teljesen meg. Azért nem mondom, hogy melegem volt. 🙂

A hivatalos eredmény szerint 116,105 km-t tettem meg, ezzel így elsőre meg vagyok elégedve, a terv a 110 km fölött futás volt. Megmutatom mit rögzített a futásból a Suunto órám, ezt. Az egy dolog, hogy kb 5 km-rel kevesebbet mért, de még a pályát sem sikerült eltalálnia. Ez elég fura egy ilyen szerkezettől, de utánaolvasva kiderítettem, hogy valószínűleg a 60 másodpercesre állított mintavételezés a ludas, az sajnos nem való ilyen körözős pályára. A gond csak az, hogy az ez alatti gyakoriság az 5 másodperc, amivel a leírás szerint pont 12 óráig bírja a szerkezet. Nem baj, legközelebb kipróbálom azzal. Ami viszont ezúttal tökéletes volt az a cipő. Van egy olyan sajátos futótechnikám, hogy trappolok (hogy miért, azt nem tudom). Általában nincs belőle gond, de pár óra futás után a Pegasus-okban általában elkezdett fájni a talpam, ami lehet, hogy a trappolás miatt van. Erre azt találtam ki (persze azután, hogy próbálok figyelni, hogy ne így fussak, de legtöbbször kevéssé sikerül), hogy nekem egy extrán párnázott cipő kell a hosszú futásokhoz. Először Hokát akartam venni, de nem volt a méretemben a kinézett típus olyan helyen, ahova be tudok menni felpróbálni. Körbefórumozva az Interneten (az egész Interneten), kiderült, hogy a Nike Vomero is jó lehet. Ha már idáig úgyis mindig Pegasus-ban futottam, akkor pedig nem olyan nagy váltás a Vomero. Így hát, bár kicsit félve, de beruháztam egyre. Jól döntöttem, mert két kisebb talpfájáskezdeményen kívül semmi – amik pár perc alatt elmúltak nyomtalanul – semmi problémám nem volt a lábam földhöz legközelebbi részével. Lehet, hogy majd egyszer kipróbálom a Hokát is, de most teljesen meg vagyok elégedve ezzel a cipővel.

Összefoglalva azt lehet mondani, hogy különösebb holtpontok, fájdalmak, egyéb hátráltató tényezők nélkül tudtam 12 órát futni, és nem esett rosszul. Kicsit féltem előtte, hogy mi van, ha fél nap alatt megutálom a futást, de nem ez történt, olyannyira, hogy legözelebb április végén Sárváron ismét ott leszek a 12 órás mezőnyben. Azt, hogy viszonylag gyorsan sikerült regenerálódnom a futás után, és közben sem volt derék vagy hátfájásom (ami tavaly néha volt a 6 órásokon), az egész télen át tartó, heti háromszori kondiedzéseknek tulajdonítom, ahol direkt a hát, csípő, medence izmait erősítettem főleg, amik a futásnál a leginkább igénybe vannak véve.

A rajt pillanatai

A rajt pillanatai

11041844_1034251126588691_3461938859320906911_o

Valahol délelőtt tíz, és este tíz óra között

10855020_1034268736586930_3049390087415141755_o

A vége flé már előjött kicsit a zombi mód 🙂

Amit még mindenképpen fel kell jegyeznem a 40 évvel későbbi önmagamnak, hogy a szombati hosszú előtt csütörtökön a terveknek megfelelően 10 km-t kocogtam körbe-körbe a közeli utcákon. A hétvége után kedden mentem ki reggel egy regenerálódós 11 km-re, kicsit megint kísérletezgettem az útvonallal. Szerdán délután aztán a munkatársakkal kilátogattunk Margitszigetre (ahol éppen folytatják a futókör felújítását), ami ezúttal is 8 km-t jelentett. A hétköznapok sorában a csütörtök következett, aminek reggelét 10 km-rel köszöntöttem. Ezzel véget is értek a hétköznapok, de csak azért, hogy legyen ismét szombat, a hatodik a nap, és ettől a héttől kezdve az utolsó, amin kaját lehet venni. Ma tehát Rácalmás és Dunaújváros között mozogtam 20 km-nyit.

Holnap lesz egy hasonló etap, meg majd kedden reggel egy rövidebb, aztán jövő hét csütörtöktől mehet a Balaton Szupermaraton. Hát nem szuper?