Már 062016
 

Volt egyszer egy ember, az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

(Wass Albert: Előhang)

 

Egyébként mindjárt futok 100 km-t. Igazából csak ezt akartam mondani. 🙂

máj 192015
 

Ja, spinning. Van, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek kipróbálni dolgokat. Így vagyok már egy ideje a spinninggel is, a múlt héten csütörtökön jött el az ideje meg a lehetősége, hogy élőben részt vegyek egy órán. Hát nagyon kemény több, mint egy órán át tekerni, meg kiállni a nyeregből, meg ellenállást változtatni. Konkrétan egy tavat izzadtam magam alá, nem is tudtam, hogy van bennem ennyi folyadék, szerintem a szanuában nem szoktam ennyire izzadni. A vádlim a végén már folyamatosan be akart görcsölni (még sosem tudtam úgy futni, hogy görcs álljon a vádlimba 🙂 ), a combjaim nem akarták vinni a testemet. A spinning nem gyerekjáték. 🙂 Tegnap azért elmentem másodszorra is, és már kisebb lett a belőlem kifolyt víz mennyisége, de lehet, hogy csak azért, mert ez rövidebb óra volt. Mindegy megyek még, mert ami ennyire taccsra tesz, azt csak azért is csinálom.

Miután a múlt héten csütörtökön reggel megint szaladtam egy kicsit tempósabbat az esőben (ami csak addig esett, amíg futottam, mire indultam a munkába szépen elállt), majd pénteken még egy kicsit a kondiban is kínozgattam a lábamat, szombaton Velencére autóztam 50 km-t futni. Ekkor volt az Optivita Kupa 3. állomása. Egy 2,2 km-es pályán kellett megtenni 22 kört. Volt benne egy kis szint is, nem vészes, de az ember pár tíz km után már a kicsit is nagynak érzi. Mármint, ha emelkedő. Szóval a tervem annyi volt csak, hogy megnézzem meddig tudok öt perces km-kel elfutni. Hát, nem egészen úgy ahogy terveztem, de kiderült. A rajt környékén még egészen jó kis futóidő volt, kicsit borús, nem túl meleg. Fél óra múlva aztán kisütött a nap, és megint meg kellett állapítanom, hogy többet kellene futnom olyankor, amikor 20 foknál melegebb van, mert elég rosszul viselem a hőt. Ezzel mondjuk még együtt lehet élni, többet kell inni, folyamatosan vizezni az fejet, meg kinek mit, és akkor lehet futni. Egészen jól ment minden 20-25 km-ig. Bár már az elején éreztem a lábaimban a fájdalmat, de úgy gondoltam, hogy ha bemelegszenek el fog múlni. Hát nem. A szétspinningelt (alkottam egy új szót asszem) lábaim nem akartak futni. Egy idő után mondjuk lépni sem. Jó kis küzdelem volt, végül 4 óra 34 perc alatt tudtam le a félszáz kilométert. Megfogadtam, hogy leírom százszor, hogy: “hosszú futás előtt nem megyek többet spinningre”.

Másnap aztán regenerációképpen  elmentem biciklizni, egy könnyű kis kört tettem meg, aminek – szerencsére már a vége felé – kaptam egy jó kis hátsó defektet. Mostanában úgysem cseréltem a hátsó kerékben belsőt, legalább tudom, hogy nem felejtettem el.

Futás az volt ma reggel, megint a friss, hűvös reggeli időben. Hétvégén már tényleg délben fogok menni.

ápr 152015
 

Ezúttal nem a Balaton, hanem a kisebbik kedvenc tavunk, a Velencei-tó körül rendeztek futkározást. Méghozzá a szokásos, hivatalos áprilisi tókört. Mivel szerintem a legjobb hangulatú futások mindig a Velencei-tó kerüléseken vannak, ezért nyilván ott voltam, bár majdnem nem. Kényelmes, nyugodt tempóban autóztam Agárd felé a húsvét előtti szombaton, abban a biztos tudatban, hogy a rajt 10:30-kor van. Valamivel tíz óra előtt előtt érkeztem a helyszínre, ahol a bemondó bemondta, hogy tíz órakkor, tehát mindjárt van a rajt. És még a rajtszámot is át kellett vennem. Sok WC-zés így nem lett a futás előtt, szerencsére nem lett belőle baj. Szóval éppen sikerült beállnom a rajtba – azért pár szót még sikerült váltanom néhány ismerőssel -, és már futottam is. Nem akartam nagyon hajtani, öt perc körüli ezreket terveztem előzetesen. A második vagy a harmadik km-nél összeakadtam Rókával és Lemúr Mikivel, akik szintén ezt a tempót menték, és innentől kezdve együtt futkorásztunk. Ez azért volt jó, mert remek szóvicceket hallgathattam az út nagy részén, amiket szerencsére nem sikerült megjegyeznem. Így is elég sok agysejtet veszítettem, miközben próbáltam feldolgozni némelyiket, és hát az agysejtek pusztításának ismerek egy sokkal jobb módját is, amiben van alkohol. 🙂 Tehát toltuk az öt perces ezreket, aminek az lett a vége, hogy az eddigi Velencei-tóköreim közül ez a mostani sikerült a legjobban, és még csak nagyon ki se hajtottam magam. (Kivéve az utolsó 2-3 km-t, amit kicsit meghúztunk.) És még mindig ez az egyik legkirályabb (futó)rendezvény.

A húsvétot egy 15 km-es Rácalmás-Kulcs körrel ünnepeltem, tök jó volt az idő, és jól is esett a futás. Húsvét hétfőn pedig domboztam kicsit, hatszor szaladtam fel egy kb 200 m-es viszonylag meredek emelkedőn Dunaújvárosban, ezzel együtt lett 24 km az aznapi adag. Másnap egy könnyű reggeli 10 km-t tettem meg, ezúttal körözve, főleg a pulzusra figyelve. Legközelebb csütörtökön húztam futócipőt, amikor 3×1600 m résztáv volt a feladat, amit egy (majdnem) 400 méteres körpályán teljesítettem. Viszonylag jól ment.

A hétvégém aztán úgy alakult, hogy megint mentem Rácalmásra, és ha már ott voltam, akkor szomaton ismét hatszor felfutottam a hétfői emelkedőn. A hazafele út itt már nagyon nem esett jól, szerintem eléggé kihajtottam magam ezen a héten, plusz még folyadékot sem vittem magammal, pedig elég jó idő volt, izzadtam rendesen. Igazság szerint elég rosszul voltam már a vége felé. Vasárnap aztán mikor elindultam futni minden bajom lett, és olyanok is, amikkel nem tudtam tovább menni, szóval 5 km után hazamentem. Mondanám, hogy futottam vagy kocogtam, de inkább csak sétáltam, meg próbáltam nem összeesni. Végül is ilyen figyelmeztetés is kell az embernek, hogy észhez térjen, és ne hajtsa túl magát. Vettem a jelet, és pihentem egész vasárnap. 🙂

Kedden aztán megint résztávoztam kicsit, ezúttal 6×800 m-t, amit egészen jó idővel sikerült megfutnom, mindegyik 800 méter 3:30-on belül volt. Ma pedig ismét egy céges futás keretén belül tettem látogatást a Margit-szigeten. Napsütéses, jól eső kocogás volt.

Hát így futunk mi. Vagyis én. 🙂